Hello

November 26-a pont egy jó nap arra, hogy egy blogot bezárjak.:) Ezt a blogot.

Még kettőezerhétben lettem Sharla... ó te jó ég, de rég volt... S most vissza is olvastam, hogy mi volt velem anno november 26-án, 2007-ben. Hát, az egy más világ volt, egy másik Sharla, innen már úgy tűnik. Úgy értem persze, ugyanaz az ember vagyok, de rengeteget változtam, rengeteg dolog minden történ, az életem megváltozott és vele együtt én is. Azért akkor is jó volt, csak most egészen másképp jók a dolgok, és egészen más dolgok azok, amik nem olyan jók. Nyolc évvel ezelőtt ezen a napon nosztalgiáztam a szentendrei macskaköveken, meg Kedvesatin, de nem emlékszem, hogy mikor voltunk együtt Szentendrén és arra sem, hogy mi volt az az Almodóváros álom, amit akkor elmeséltem neki. Azt hiszem, ez csak azért lehet (mármint, hogy nem emlékszem), mert néha kell hely az új emlékeknek, amik kitörölnek régieket (azért majd rákeresek erre a régi blogomban). Azóta már Szentendréről a Kevinnel töltött első randevúnk jut eszembe és ez jó.:) De milyen érdekes, hogy pont a hétvégén hozta a véletlen, hogy Kevin meg én meg Kedvesati egy üzletben majdnem egymásba botlottunk (nem Szentendrén :), de nem akartam alkalmatlankodni, ezért inkább elbújtam, Kevin meg nem értette, mert ő nem szokott ilyet csinálni.:) Ha innen nézem, nyolc év alatt semmit se változtam, bizonyos szempontból ugyanolyan lökött vagyok.:) Bizonyos szempontból meg nem, már képes vagyok érett, felnőtt döntéseket hozni, és nem csak ösztönből cselekedni.:) Ez nálam nagy szó.:) Az elmúlt pár hónap, azért nem volt túl kellemes és a munkahelyi és anyagi gondok eléggé lehúzták a hangulatomat, azt hiszem ezért sem írtam. A dolgok egy része (számomra nem túl kielégítő módon, de) megoldódott, a többit meg majd az idő megoldja. Tervek körvonalazódtak a fejemben és tisztábban látom, de még nem egyértelműen, hogy merre vagy hogyan tovább. De Kevin mindig azt mondja, hogy a befektetett munka, idővel meghozza gyümölcsöt, én pedig hiszek neki:)

Mindenesetre most várom nagyon a Karácsonyt, sokat leszek szabin, sokat fogok semmit tenni, sütni-főzni, sokat fogunk programozni, sok házi baileys-t fogok inni, meg sokat fogok tévézni, olvasni, és talán még moziba is eljutunk.:)

Szóval így állnak a dolgok, de a lényeg, hogy Sharla már nem vagyok, és mert hónapok óta nem is írok ide, ünnepélyesen elbúcsúzom ettől a blogtól. Ez sosem volt egy színes-szagos blog, meg nem is vagyok egy nagyon interaktív bloggerina, de ilyennek is kell lennie valakinek.:) Tömegek nem olvastak, azt hiszem csendes zugolvasóim voltak inkább, akiknek kicsit lehet, hogy hiányozni fogok, de lehet (sőt nagyjából biztos), hogy valahol majd újra kezdem (már lehet, hogy ma). Mindenesetre a lana.sharlana@gmail.com címen elérhető vagyok, ha valakit érdekel.:) Sziasztok!

Porcelán

Az a baj, hogy végignéztem, amint szépen lassan, módszeresen, napról napra megölték a munkakedvem. A sztahanovista énem. A lojalitást bennem. A "jó ide bejönni" érzését. Végignéztem és mégis meg vagyok lepve. Meg vagyok lepve dolgokon. Meg vagyok lepve magamon. Meg vagyok lepve másokon. Olyan ez, mint egy rossz viszony, egy fokozatosan megromló kapcsolat. Aminek a végén tányérok repkednek. 

Csak a Herendit vigye valaki a kezem ügyéből... 

Frissítés

Néha egész egyszerűen csak azért nem írok, mert nem érzem már igazán "itt" otthon magam. A blogon. Ezt igen furának tartom amúgy, mert miért nem mindegy?, hogy az ember hova ír... de mivel már máskor is volt ilyen és másnál is olvastam már, így elfogadom, hogy most megint ez van. Hogy egy szimpla vérfrissítés elég lesz, vagy egy teljes költözés kell, azt még nem tudom, de majd szólok.:) 

Forraltgyógybor

Egy időben a Beverly Hillsi zsaru zenéje volt a csengőhangom. Hiába, imádom.:) A második rész lett a mai programom, a mulatkázást ráhagytam Kevinre, mert tegnapra totál lebetegedtem. Azt hittem, ma reggel fel som fogok tudni kelni, rázott a hideg, remegtem, mint a kocsonya, de annyira, hogy még a fogaim is összekocogtak, a téli paplan alatt is majd meg fagytam, szóval tényleg egészen szar volt. Mivel a dolgaink nagy része még mindig dobozokban, így nem tudtam lázat mérni, de végülis mindegy is. Mára jobba lettem, és bár annyira nem örülök, de a mai smúzolást megúsztam. Mondtam Kevinnek, maradjon ameddig jól érzi magát, de cuki volt, azt mondta inkább jön haza hozzám. Lassan azt hiszem itthon lesz, én iszok egy gyógyhatású forralt bort és reggelre mindent kiizzadok. Hiába, aki amatőr, minden szeptemberben megfázik...

Négy esküvő, egy temetés

Kár, hogy nem csak a filmben... Szomorú vagyok, mert egy számomra fontos ember lett hirtelen a világ egyik legszomorúbb embere. Tudom milyen érzés, hirtelen apa nélküli lánnyá válni, és azt is tudom, mennyire nem tud segíteni senki.

Én lenni nyűgös

Nem gondoltam, hogy valaha sírni fogok egy rossz frizura miatt, de ma reggel ez is megtörtént. Olyan borzasztóan elbaszta a hajamat a fodrászom, hogy szavaim sincsenek rá. Konkrétan oda vagyok, mert ennyire szarul már régen éreztem magam a bőrömben. A csodás kis pixie frizurám helyett, annyira fiús és rövid frizurát hajat vágott, hogy a következő egy hónapban maximum sapkával lépnék ki az utcára, míg valamelyest megnő. Egyszerűen botrányos, elkeserítő, tényleg szörnyű és minden túlzás nélkül bőgtem ma reggel fél órát. Egy szopós malac kutya füle hozzám képest. Pluszban a múlt héten az egyik parfümömtől allergiás kiütéseket kaptam, ami ugyan már nem viszket, de még mindig elég feltűnő, és persze azon kívül, hogy magamra kenhetném (de nem kenem) az ajánlott szteroidos kenőcsöt, nem tehetek mást, mint várom, hogy elmúljon. És persze pont most hétvégén lesz az a szupertrendi esküvő, amit nem hagyhatunk ki, amihez amúgy sem volt túl sok kedvem és a csúszupi hajammal meg a kiütéseimmel nem is hiszem, hogy a toppon fogom érezni magam. Hogy nincs egy göncöm, arról meg már nem is beszélek... De a hajam, a hajam az tényleg elszomorít.:(

Update: Hab a tortán, hogy épp most (mert mikor máskor) kitalálták, hogy új fotó kellene a honlapra. wtf. De tényleg.:D Engem most biztos nem...

Éjjel

Fél négy és én nem alszom. Hanyatt fekve bámulom a plafont, az új függöny (mert két ablakon már van) árnyékait, már hallom a HÉV-et, az első buszokat, ébred a város, miközben a pékek már rég dolgoznak (pékeket nem hallok). Napok óta, igazából mióta átköltöztünk rosszul alszom, nehezen szokom a zajokat. A háló még nincs kész, a nappali utcai és a nyitott ablakoknál minden behallatszik. Még mindig nagyon meleg van és ver a víz, már ittam, mert szomjas voltam, pisiltem, mert kellett, az orrom bedugult (kezdődik az allergia) és ez lassan több, mint egy hete így megy. Csak onnan tudom, hogy néha alszom is, mert valamelyik éjjel megtörtént, hogy Hevesi Tamás belém szeretett.:) Szóval így vagyunk.:) Kevin közben felébredt, megkérdezte "minden rendben?" (mobilon pötyögök), kicsit mocorgott és újra elaludt. Reggel persze nem fog emlékezni semmire.:) Cuki. Szeretem. Az hittem időközben jól elálmosodom és majd kiesik a telefon a kezemből, de magunk közt szólva lófasz (most fogalmam sincs hogy kellene ezt áthúzni, de az okoska automatikusan átírta lótuszra), szóval lótusz se történik semmi. Gyűlölöm, amikor nem tudok aludni és ezt kezdem unni.:(

Öt

Bármily hihetetlen is, de már öt éve nagyon jó... együtt... Kevinnel. Akkor egy hullócsillagos dunaparti első randevúnk volt, most egy nyaralós hangulatú, lángosos, szintén dunaparti kis esténk. Otthon pezsgőt bontottunk és megállapítottuk, hogy ez a háborús övezetté nyilvánított lakás, a mi közös otthonunk a legjobb évfordulós ajándék.:) Merthogy lassan egy hete beköltöztünk, és bár még minden nagyon kaotikus, a "hálószobában" még az előző konyha csempéi a falon, a fürdőben mosogatunk és egy széken a kád mellett van az edényszárító, az ablakon sötétítő gyanánt valami régi ágytakaró meg paplanhuzat lóg, nincs hűtőnk, konyhabútorunk, igazából nincs is konyhánk, csak egy helyiség, ami majd konyha lesz, kábé ötven dobozban az életünk, a tv a földön és egy kanapén és egy asztalon meg két összecsukható széken kívül nem igazán van bútorunk, a pénzünk elfogyott, anyagilag gyakorlatilag a béka segge alatt vagyunk (nem igaz, az alatt is sokkal) és ezt a részét egyáltalán nem így terveztük, de így alakult... szóval igazából még semmi sincs a helyén, de azt hiszem, hogy ez a közös otthon akkor is nagyon nagy dolog. És számomra ez az öt év is.:) Még minimum tízszer ennyit együtt kívánok magunknak.:) 

Időzítés

Nyilván akkor csesz le valamiért a direktor úr, és én akkor érzem azt, hogy mostaztán ki kell állnom magamért, amikor a fieztésemelésem végre porondra kerül. Évek után. Annyira jól tudok időzíteni, de tényleg. Alapesetben azt gondolnám, hogy egy konfliktustól még el kell tudni vonatkoztatni és ez nem befolyásoló tényező, de attól tartok, ez nem az a hely. És nyilván hússzor elolvastam a levelet, mielőtt rányomtam a küldés gombra, most mégis azt gondolom, hogy nem kellett volna elküldenem. Viszont ez már mindegy kategória.

Villám

Azt hiszem, mindig is apu volt a villámhárító köztem és anyu között. Az ő létezése volt, ami a köztünk lévő súrlódásokat és különbözőségeket árnyékolta, és így puhább és tompább volt minden ütközet közöttünk. Nálunk mindig is érzékelhető volt ez az anya-fia, apa-lánya párhuzam, nekem mindig is fájt, hogy úgy éreztem anyám nem tud megbékélni velem, mintha mindig is zavarta volna és a mai napig zavarná bennem valami, valami amivel nem tud mit kezdeni, valami, amit nem szeret bennem. Apámmal más volt, volt egy kimondatlan véd-és dacszövetség közöttünk, ami pedig azt hiszem anyunak fájt. És ez fordítva működött a bátyámmal. Korán elkerültem otthonról, 18 évesen egyetemre mentem az ország másik végébe, mondhatni kirepültem egy biztos és megbízható szülői háttérrel mögöttem, ami tagadhatatlan és nem is felejtem el soha, hogy mennyi támogatást kaptam a szüleimtől. A dolgok jól alakultak, tisztes távolságban könnyebb kezelni helyzeteket, hamar elkezdtem dolgozni a suli mellett, részben önállósodtam, a családunk működött, valahogy minden és mindenki a helyén volt és mikor felköltöztem Pestre, a bátyámmal való kapcsolatom is nagyon szoros és baráti lett. A családunkat tekintve azt hiszem az a pár év volt a legszebb, legalábbis az én szemszögemből. Ugyanakkor mindig is ott volt ez a kezelhetetlen feszültség anyámmal, ami kevésbé volt feltűnő, ha nem foglalkoztam vele. Később megismerkedtem az első férjemmel (ezt még most is olyan fura leírni) a "szülőfalumban" építettünk egy házat és leköltöztünk. Közben a bátyám is megismerkedett a barátnőjével, így minden eléggé megváltozott. Aztán eltelt néhány év. A házasságom és válásom részleteibe most nem megyek bele, amúgy is biztosan meséltem már, mindenesetre azt tudni kell, hogy részemről egy nagyon nehéz és gyötrelmes időszak volt, mire eldöntöttem, hogy el akarok válni. Igen, én akartam elválni. És csak egy okom volt, a mérhetetlen és felfoghatatlan boldogtalanság. De ezt most hagyjuk. Mikor ez az egész kiderült és véglegessé vált, gyakorlatilag egyedül maradtam. Apám azt hiszem kicsit beleroppant, nehezen tudta feldolgozni, anyám pedig nem állt mellém. Sosem felejtem el, mikor ott ültem a konyhájukban és azt mondogatta, most mi lesz szegény volt férjemmel. Hogy ezt nem tehetem vele. Satöbbi. Sorolhatnám. Én meg nem értettem semmit. Nem értettem, hogy miért nem érti, hogy nekem nem volt jó, hogy szenvedtem, hogy nem érdekelt, hogy ki mit gondol, meg hogy szégyen-e. Nem értettem, miért lettem hirtelen egyedül és miért nem támogat senki. Aztán ez is elmúlt, ezen is túljutottam, de ez a konfliktus anyámmal már mély nyomokat hagyott bennem. Folytattam az életem, újra Pestre költöztem, elindultam megint a nulláról (minden szempontból, de most ez sem részletezem). Közben megint eltelt néhány év, de már semmi nem volt olyan, mint régen. A tesóm gyakorlatilag kivonta magát a családból, mert a barátnőjével együtt rengeteg konfliktus, vita és veszekedés "költözött" közénk, ami természetesen azóta is állandó állapot. Apám azt hiszem ezt sem tudta feldolgozni. Aztán egyszercsak beteg lett. A lehető legtöbb időt otthon töltöttem, hétvégenként ingáztam haza, amennyi időt csak tudtam, próbáltam vele lenni és közben támogatni anyut, aki néha az idegösszeomlás határán állt. A tesóm távol tartotta magát ettől az egésztől, nem nagyon látogatott haza, így egyedül voltam. Kilenc hónap telt el így, aztán apu meghalt. És vele együtt a család is. Anyu egyedül maradt, iszonyú egy év következett, néha azt hittem öngyilkos lesz és tehetetlen voltam, mire egy idő után sikerült rábeszélni, hogy szakemberhez forduljon. A dolgok csak lassan változtak, de aztán anyu felköltözött Pestre, de ugyanúgy egyedül van és ugyanúgy magányos, mint előtte. És már köztünk sincs villámhárító. Úgy fél évente van egy komolyabb kiborulásom, mikor valamin össze veszünk, vagy valamivel nagyon megbánt és nem tudom tartani magam. Ilyenkor egy fél napig bőgök és nem tudok mit kezdeni magammal, felteszek magamnak újra számtalan megválaszolatlan kérdést és küzdök a bűntudattal, amit ébreszt bennem. Ez a menetrendszerinti kiborulás mára esett. Mert mondtam valamit a telefonba, amit ő félre értett és persze megint ott tartunk, hogy egy "darab szarként kezelem" meg, hogy jobb lenne már ha "megdögölne". Ezeket természetesen ő mondta. És ezeket a beszólásokat természetesen nem tudom kiborulás nélkül kezelni, egyszerűen nem tudom ilyenkor mit kéne tennem. Sosem voltam elég jó, sosem leszek elég jó. És nem tudok a saját érzelmi korlátaimon túllépni. Tényleg próbálkozom. De úgy tűnik kevés a próbálkozásom. nagyon fáj, ami történt, miatta is fáj, hogy apu meghalt, hogy egyedül maradt, hogy magányos. De sajnos nem tudok mit tenni. Fura, hogy pont most történt ez, mikor Pilla is hasonló dolgokat mesélt és a helyzet itt is ugyanaz. Nem tud mit kezdeni az idejével, nincs értelmes elfoglaltsága, nem jár társaságba, és itt Pesten nincsenek is barátai. Egyedül maradt. Ráadásul két ilyen gyerekkel, mint mi vagyunk... úgy értem, velem sosem jött ki igazán jól, nem volt soha klasszikusan jó anya-lánya viszony közöttünk, nem tudok kiút lenni a magányából. Kevés a közös program, Kevinnel is fura a viszonyuk, miután Kevin látta néhány kiborulásomat miatta, tartja a távolságot, és sokszor nem érti, miért viselkedik velem úgy, ahogy. A tesóm meg... hát igazából vele többet találkoznak az unoka miatt, de leginkább csak azért és bárhonnan is nézzük, de szerintem durván kihasználják, amit ő hagy, mert egyedül van, és gondolom két "fél" gyerek, még mindig jobb, mind egy "fél" vagy egy sem. Durván leegyszerűsítve a dolgokat. Persze ez az egész nem hiszem, hogy egy bejegyzésben elmesélhető, és az is lehet, hogy valami félre érthető. De mindegy, ez most kijött belőlem. Most pár napig megint tipródom, mert ilyenkor azt sem tudom mit csináljak. Ha felhívom, sokszor sértett és nem áll velem szóba, ilyenkor büntet, érzelmileg zsarol. Mindezt egy kibaszott fél mondat miatt. De az is megtörtént már, hogy másnap úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ha minden nap hívom, azt mondja, csak kötelességből, menetrendszerűen telefonálok, ha nem hívom, akkor meg nem törődöm vele. Lavírozok. Ahogy tettem eddig, teszem eztán is. A "beszéljük meg a dolgokat", higgyétek el, nem működik. Sajnos.

Kétcé

Mikor két cé-vel írom le a facebook-ot, akkor már lehet, hogy fáradt vagyok.:)

Hát, a mai outfitem nem tenném ki az ablakba.:) Mentségemre szóljon, hogy nem készültem tartósan emberek között lenni. Nem is voltam.:)

(Ismeretlen) ismerős

Van egy-két bloggerina, akivel személyesen ugyan még sosem találkoztunk, de olvassuk vagy olvastuk egymás blogját és a fecen ismerősei vagyunk egymásnak. Így sokszor érzem azt, hogy már ezer éve ismerjük egymást és abban is biztos vagyok, hogy ha véletlenül összefutnánk az utcán, akkor persze megismernénk már egymást. Szóval az egész olyan természetes, nem idegen. De azért az mindig meglepő, ha álmodom is valamelyikükkel. Most például Zsuzsiék vettek egy nagyon szupi kis házat a férjével és elvittek engem is, hogy megmutassák.Iszonyú jó kis hely volt, ami ugyan felújításra szorult, de az én helyzetemben azt hiszem nem meglepő, hogy már csak ilyen helyekről tudok álmodni.:)

Majdnem

Tegnap volt egy mélypontom és a villamosmegállóban állva tényleg azt hittem egy percre, hogy a járókelők fognak kiskanállal összeszedegetni, bár nem hiszem, hogy túl sok embernél van kiskanál.  Nálam mondjuk mindig van, momentán kettő is, igaz csak műanyagok. Ami azért fontos (mármint a kiskanál, nem a műanyag mivoltuk), mert a fagyizhatnék bármikor rám törhet, de fura mód jobb szeretem a fagyit kanállal enni, mint nyalni és nincs mindenhol sétálós fagyitégely kiskanállal. Hát így. Amúgy tudom, hogy ufó vagyok, a kollégám is mondta minap, mert véletlenül elárultam, hogy rákaptam az alkoholmentes citromos sörre söritalra. Tudom, perverz vagyok.:) Vállalom. Amúgy az egész tavaly kezdődött a Mazuri tavaknál egy jól behűtött zöldalmás Warka Radlerrel. Azóta azt vártuk, hogy milyen jót fogunk iszogatni nyáron a krakkói főtéren, de ez most vágy marad, mert az augusztusra eltolt krakkói kiruccanásunkról le kell mondani. Felmerült az "egy segg fenék, több ló" tipikus esete, és mivel a felújítás minden pénzünket elvitte, maximum a járda szigetekre utazunk, nem Krakkóba. Mint kés a szívben... de azóta már túltettem magam rajta, hogy nem megyünk. Tudom persze, hogy szavam nem lehet, mert szép új lakásunk lesz, ami ugyan szerintem sosem lesz kész, de azért lesz és jó lesz, szóval jó minden. Meg amúgy is, felnőtt ember nem nyiffog, hogy nem tud menni nyaralni. De az ufóknak szabad, nem? :)

Egyébiránt azért lassan de biztosan haladunk a lakással. Én nagyon nagyon szeretném, ha vasárnap már ott tudnánk aludni, de Kevin óvatos reménykedésre int, merthogy szerinte még nem.:) Ha kész a fürdőszoba (márpedig az kész lesz a hétvégén), akkor engem nem érdekel már semmi. Mert a nappali-konyha festése és a padló kész, azt már el tudjuk kezdeni belakni, aludni van min, ha már fürdeni is tudunk, nekem jó.:) Konyhabútor persze nem lesz... majd egyszer, és a csodás nyugati fekvés előnyeit is élvezhetjük redőnyök nélkül, de mondjuk azt, hogy ezek apróságok.:) És valójában ahhoz képest, hogy mennyit dolgoztunk, tényleg apróságok, mert bontottunk falakat, szedtünk le tapétát, vakoltunk, gletteltünk, festettünk, szereltünk vizet, villanyt, padlóztunk, csempéztünk, fúrtunk és faragtunk, szóval tényleg, a javán már túl vagyunk, de még rengeteg dolog van. És néhány kép, hogy lássátok is, miről beszélek.:)
 

Tudom, hogy gyöngy életem van a nyáron ezzel a heti két nap munkával (le sem merem írni)... de talán pont ezért esett olyan nehezemre felkelni ma. Meg talán azért mert egy Carlby nevű csodás kisvárosban jártunk az éjjel Kevinnel, és reggel megnéztem, tényleg létezik Carlby nevű város. Azért persze össze szedtem magam, felvettem a tengerész szettemet, szandit, napszemüveget (már csak egy kalap hiányzik) és elindultunk. Kevin kitett a szokásos helyen, kicsit villamosoztam, aztán átsétáltam a hídon, betértem a csarnokba és vettem barackot meg friss pogácsát. Imádom a piacokat, az illatokat, a színeket, mindent. Bár szerintem nincs olyan ember, aki ne szeretné... 

A kánikulán túl, azon is látszik, hogy nyár van, hogy reggel munkába jövet leszálltam a villamosról, bementem a csarnokba gyümölcsöt venni és persze jól elnézelődtem az időt, de mézédes barackkal a hónom alatt folytattam az utam, miután leszállva a villamosról egy ismerősbe botlottam, akivel elbeszélgettem vagy háromnegyed órát, így már extra kérést szedtem össze, de beérve látom, hogy a három kolléganőm trécsel a szomszéd irodában és mikor azt kérdeztem, hogy "főnök?" csak mosolyogtak és azt mondták nincs és nem is lesz, Balcsin van. Tudom ezt értékelni.:) Ezek után még megengedtem magamnak egy sajtos sonkás vajas molnárkát reggeli gyanánt és elkönyveltem, hogy jó melóhelyem van. Perpillanat. Mindezt azért írom le, hogy amikor majd nem így gondolom, vissza tudjak olvasni és eszembe jusson, hogy ilyen is volt.:)

Hogy ne felejtsem el, azt is leírom, hogy valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy Kevinnel egy katonai bázison voltunk turistáskodni. Roppant érdekes volt, konkrét látványosság. Kutyás idegenlégiósokkal. Star Wars-os  birodalmi rohamosztagos katonákkal. Napsütéssel. Szuvenírboltokkal. Fura, semmihez sem hasonlítható élmény.:) Ráadásul annyira valóságos volt az egész, hogy reggel ébredéskor konkrétan nehéz volt kiszakítani magam az álomból.

Előtte éjjel meg az új lakás pincéjében találtunk két doboz 1,7 kg TNT robbanóanyagot, szürke volt és olyan, mint a gyurma. Hívtuk a tűzoltókat, akik azt mondták, ha nem narancssárga és folyékony, akkor nyugodtan bevihetjük mi is a tűzoltóságra. Én meg mondtam, hogy hülyék és jöjjenek csak ki szépen érte ők.:)

Hát ilyenek vannak. Ezekben az álmokban az a meglepő, hogy bármikor képes vagyok ilyen hülyeségeket álmodni, még csak nem is eszek meg lefekvés előtt egy fél disznót, bár Kevin próbálkozott már, hogy mindenféle étkezéssekkel és fröccsel összefüggésbe hozza a vadabbnál vadabb álmaimat, de mint ahogy már többször, úgy most is bebizonyosodott, hogy ezeknek a dolgoknak semmi köze egymáshoz. 

Voltunk szombaton Wachauban, mert tesómék elutaztak nyaralni és megkértek bennünket, hogy vigyük el őket Bécsbe a reptérre. Ha már így alakult, gondoltuk kirándulunk egyet a környéken és azt kell mondjam, nem várt csodára bukkantunk. Wachau az "osztrák Dunakanyar", nem mellesleg szőlőtermő vidék. Végig az volt az érzésem, hogy a Badacsonyt és a Dunakanyart összegyúrták, csak azért, hogy legyen belőle ez a különlegesség. Csodálatos vidék, a Duna lenyűgözően gyönyörű, a part menti kisvárosok nagyon hangulatosak, szépek, zegzugosak, mindenhol szőlő, muskátli, sárgabarack, kerékpárások, az út mentén Heuriger-ek, kolostorok, várromok... egyszóval tényleg fantasztikus. Nem is értettük, hogy ezt eddig hogyhogy nem fedeztük fel.:) Belebotlottam egy blogba és egy bejegyzésbe, ami pont egy most hétvégi wachaui kirándulásról szól, gyönyörű fotók, kedvcsinálónak tökéletes.:) Mi még biztosan visszatérünk.:)

Akartam tegnap írni, végül meggondoltam magam. Tegnap volt öt éve, hogy apu meghalt. Valamikor a múlt héten túllendültem a mélypontomon, megnyugodtam, elmúlt az a szorongató szomorúság... és fura mód valami hasonló történt, mint öt éve a halála után. Akkor, egy-két héttel később azt álmodtam, hogy visszajött hozzám, leültünk egy asztalhoz beszélgetni és azt mondta, csak el akar búcsúzni. Csak el akarja mondani, hogy ne aggódjak miatta, neki jó ott ahol van és minden rendben lesz. Akkor ez nagyon sokat segített és szentül hittem, hogy valamilyen módon tényleg ő üzent az álmon keresztül, mert látta, hogy nem vagyok jól. Most megint vele álmodtam, megint "csak" visszajött, nem élt, de jelen volt álmomban. Haza utaztam, mint régen és elém jött a buszhoz, ott állt a pályaudvaron. Már nem emlékszem mi történt pontosan, de az álom után sokkal jobb volt minden. Sikerült újra elengednem. Tegnap el akartunk menni a temetőbe, bár nagyon ritkán járok, sosem láttam "értelmét" egy sír mellett állni, valahogy nem így emlékezem, de tegnap el akartam menni. Végül a vihar miatt jobbnak láttuk nem elindulni vidékre, és azt hiszem jól tettük. Kevinnek a vihar után, az egyébként fél órás hazautat két órába telt megtenni, én otthon néztem végig a pusztítást. Este elmentünk megnézni az új lakást, hogy ott minden rendben van-e, de a ház előtt konkrét tó volt, az épületben nem volt áram és az ablakok is beáztak. Amit ugyan gyanítottunk, de most meg is bizonyosodhattunk felőle. Nem komoly valószínűleg, csak nem bírják az extrém terhelést, de majd ez is kiderül, ha már ott lakunk.

Voltunk tegnap a Balcsin. Nyár. Fröccs. Lángos. Pöttyös labda. Csúcsszuper volt.:)

Itt ülök a kupi közepén az új lakásban és bámulok ki az ablakon, nézem a teret meg a téren az embereket. Talán az imént elfogyasztott tetemes mennyiségű saláta az oka, de most azt érzem, egyszer talán kész is lesz.

Megint a négyeshatoson. Margit híd Budai hídfő. "Máskor" mindig sokkal többen vannak vannak, nem egészen értem. Annyira szeretnék egy biciklit. Utoljára talán valamikor talán hét évvel ezelőtt bicajoztam Pesten, és már biztosan félnék, de mégis egyre többször felötlik bennem a vágy, hogy biciklizzek. Jászai Mari tér. Emlékek. Ez ugyan nem egy biciklis emlék, de erről rögtön eszembe jutott, mikor egyszer B. Borival végig száguldottunk a körúton egy nyári éjjel, ő tekert én meg a hátsó ülésen ültem és végtelenül szabadnak éreztem magam. Biciklizés. Szabadság. Mindenképpen veszünk két bringát, amint az anyagi helyzetünk engedi... egyelőre úgy a harmincadik a sorban, de nem baj.:) Mindjárt leszállok.

Kifejezetten vicces, hogy mindössze 4 nap utazás van betervezve egész nyárra, de már másodszorra kell eltolni és átszervezni.:) Most épp úgy alakult, hogy Kevint felkérték esküvői tanúnak, amire nyilván nem lehet nemet mondani... :) pláne, ha az ember nővéréről van szó, még akkor sem, ha csak két tanús esküvő lesz meg egy 6 fős ebéd.:) Egyébiránt nagyon örülünk.:) Így csak augusztusban megyünk Krakkóba, addigra viszont már biztosan beköltözünk, így jobb is lesz elutazni. 

Nehezen viselem magam mostanában. Nem tudom pontosan mi a bajom (de ahogy olvasom, ezzel nem vagyok egyedül.) Az mondjuk egyértelmű, hogy bár a türelem nagy erény, de minden bizonnyal nem volt türelmem kiállni a sort, amikor osztogatták. Haha. Egyre nyűgösebben viselem ezt az egész felújítást, meg otthontalanságot. Mert bár nyilván tök jó, hogy nem a híd alatt kell élnünk, de kényelmetlen és bizonytalan érzés, hogy az ember nem otthon van. Kevin nem érti, miért vagyok pesszimista, hogy sosem lesz kész, miközben már egy csomó minden kész van, de még mindig nem látom a végét és még legalább másfél-két hónap mire költözünk. Hülyeségeken felkapom a vizet, nyilván ezt Kevin is rosszabbul viseli és nem biztos, hogy minden helyzetet úgy kezelek, ahogyan azt kell. Picit aggaszt az is, hogy talán nem volt jó döntés, ilyen (viszonylag) közel költözni anyósomhoz, aki amúgy kedves meg aranyos, de nekem néha sok és állandóan lavírozni kell, hogy hogy ne bántsak meg egy hetvenhét éves idős embert. Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ez gond lehet, és remélem nem is lesz... de majd kiderül, ha beköltöztünk. Közben az is nagyon fura, hogy az elmúlt pár hétben egyre többször eszembe jut apu és egyre szomorúbb leszek, ha eszembe jut. Amúgy is sokszor gondolok rá, de mostanában más. Két hét múlva lesz öt éve, hogy meghalt, és józan ésszel azt gondolnám, hogy ez nem számít (mármint az öt éves évforduló) a szomorúság mértékében, de úgy tűnik mégis. Készakarva próbálom elhessegetni ilyenkor a gondolataimat, nem azért hogy ne gondoljak rá, csak, hogy ne legyek szomorú. Talán emiatt is vagyok mostanában kicsit zizzent, néha sírok és nagyon hektikus a hangulatom. Mindenesetre nagyon szeretném, ha elmúlna.

Amúgy végre nyár van, bár ezen a hülye időn nem látszik (amúgy szerintem ez nonszensz, hogy még két hónapig sincs igazi nyár) és végre csak ügyeleti napokon dolgozunk, illetve dolgoznánk, ha nem kapnánk a nyakunkba megint három ellenőrzést. wtf. De most komolyan, évek óta ez a szivatás megy. De ahogy ránézek a naptárra, látom, hogy már csak 3 hét és utazunk Krakkóba és ez igazán felvillanyoz.:) Igaz csak pár nap, és igaz, hogy nem lesz más nyaralás a nyáron, de ez annyira jóóóó.:)

Tudom, hogy hiányzom, csak nem akarjátok mondani.:)

Azért vagyok picit eltűnve, mert idő közben birtokba vettük a lakást és nagy hirtelen bele is vetettük magunkat a felújításba. Így már második hete, minden este mocskosan, piszkosan és dög fáradtan esünk haza, rendszerint kilenc és tíz óra körül. (Mert munka után persze mindig valamiért el kell menni valamelyik barkácsáruházba.) Néha hülyeségnek tartom ezt az egészet, hogy mindent mi magunk csinálunk, de azért legbelül roppant büszke vagyok magunkra és attól függetlenül, hogy néha azt hiszem, hogy sosem lesz kész és nagyon fárasztó, azért élvezzük. Igazából mi még az esküvőnkön is barkácsoltunk, mert gyertyagyújtás meg homokszórás helyett egy ládikába beletettünk egy üveg bort, két poharat és két levelet, amit egymásnak írtunk, és lekalapáltuk a szertartáson, Majd a tizedik házassági évfordulónkon fogjuk kibontani. Szóval, mi ilyen ezermeseterkedők vagyunk.:) Egyébiránt egészen jól haladunk, már két fallal kevesebb van és a fürdőszoba is alakul, ahol tégláig kellett leverni a csempét. Vízet is szereltünk, mert az eddigi helyiségek funkciója megváltozik, ami eddig konyha volt, az háló lesz, ami szoba, az pedig konyha. Most már látjuk, hogy a tervezett költözés pár héttel csúszni fog, de nem baj.

Igyekszünk azért pihenni is. A múltkori pécsi út nekem végülis elég jól sikerült, ha nem is minden szempontból volt szuperfantasztikus, de azért nagyon jót tett a lelkemnek. Élveztem a napsütést, még napoztam is az erkélyen, imádtam a svédasztalos reggeliket (amúgy reggelire bármennyit tudok enni és élvezem amikor válogathatok, nekem már önmagában egy ilyen svédasztalos reggeli felér egy nyaralással). Voltam színházban is, és az utóbbi idő egyik legjobb színházi élménye volt, szóval alig várom az őszt, hogy újra megnézhessem. Idő közben évadot is zártunk, semmi különös, de egész jó kis este volt. Kifejezettem jó volt kicsit csinibe vágni magam és lazulni a nagy munkálatok közepette. Életemben először ettem vaddisznópörköltet, és még a direktor úr is külön megdicsért bennünket az évados munkánkért, szóval szavam nem lehet.:) A hétvégén meg kirándultunk egy nagyot Kevinnel, voltunk a Börzsönyben, kisvasutaztunk, hazafele Dobogókőn megvacsoráztunk és hétfőn újult erővel bele vetettük magunkat a felújításba.

És megmagyarázhatatlan módon, rengeteg fagyit illetve jégkrémet eszek az idén. Már szerintem most sokkal többet, mint az elmúlt években összesen.:)

Az igazat megvallva, Pécset még mindig imádom. És most megint elfogott az a hihetetlen vágy, hogy vidéken éljünk, ami mindig elfog, amikor itt járok. Délután megérkeztem, aztán elfoglaltam a csodás helyem a Pátriában, napoztam kicsit a teraszon, találkoztam a többiekkel, megvacsoráztunk, voltunk színházban, aztán koktéloztunk egyet, most meg itt ülök az erkélyen és blogolok. Ez mennyire jó már. Minden tök jó, de azért hihetetlen, hogy mennyire tud hiányozni Kevin, és ez jó érzés. Most is ráeszméltem, amire már sokszor,  hogy mennyire jó és természetes vele minden, és nekem akkor a legjobb, ha vele vagyok. Ezt már mondjuk már mindig érzem, nem kell ráeszmélnem, csak ha távol vagyunk, mégis kicsit más. Az is érdekes, hogy úgy érzem, ha nem vagyok vele, akkor inkább vagyok egyedül, mintsem másokkal, mint ezen a hétvégén. Vagy csak nem a megfelelő emberekkel vagyok. Mindenesetre fogok holnap találni magamnak pár órát, amikor csak magam bóklászom városban. Nekem régen is ment ez a műfaj, mikor egyedül voltam sokat jártam erre-arra magamban, utaztam, hosszúhétvégéztem, és igazából sokszor azt gondoltam, hogy én olyan magányos farkas típus vagyok, pedig nem, csak Kevinnel akkor még nem találkoztam. És vele mennyi minden megváltozott.:) Nade szóval Pécs szuper, és vicces, hogy ismerősök jönnek szembe az utcán és nyüzsgő a város, mégis nyugodt és csendesebb, mint Pest, így megvan benne az a kettősség, ami bennem is, azt hiszem. Na de azon még mindig nem térek napirendre, hogy miért kell arra megjegyzést tenni, hogy én két koktélt is ittam. Nem azt mondom, hogy támogatom az életvitelszerű ivást, de azért had' érezzem már jól magam, és itt most egyáltalán nem az alkoholon van a hangsúly. Mert nem azzal van a baj, hogy az emberek különbözőek, csak azzal, mikor valaki azt hiszi, hogy ha bubimentes ásványvizet iszik jég nélkül, akkor külömb nálam. Mindegy, végülis nincs jelentősége. Pécs szuper. Nekem szuper. Így minden szuper.:)

Nem tudom, épp merre jár a vonat és mivel nincs kedvem olvasni, még az is lehet, hogy elunom magam, mire Pécsre érek. Olyan, mintha Dömötör András ülne velem szemben, de megismerném, biztosan tudom, hogy nem ő az.

Azt hiszem öt éve ültem utoljára vonaton, ami nagyon sok idő, ahhoz képest, hogy hány tízezer kilométert vonatoztam anno. Évekig ingáztam otthon és Szeged, majd Pest és Szeged között, amíg egyetemre jártam. Általában 2-3-szor egy héten, csak azért, mert kezdetben az volt a heppem, hogy nem akarok Pesten élni, ezért elementem otthontól jó messzire tanulni, majd kitaláltam, hogy mégis Pesten akarok élni, ezért felköltöztem Pestre,  majd három évig visszajártam az egyetemre. Rám jellemzően értelmes.  Miután éveket szívtam, rájöttem, hogy mennyire nem érdekel ez az egész és végül nem írtam meg a diplomámat. Ezért többen a mai napig hülyének tartanak. (Még csak Sárbogárdnál járunk. Basszus.) Később vidéken éltem És Pestre jártam dolgozni, akkor azért vonatoztam évekig. Aztán ott voltak még azok a trükkös vonatjegyes nagy utazások, amikor egyszer egy hátizsákkal a hátunkon elmentünk hetekre Portugáliába (ó, milyen szerencsés vagyok). Egyszer meg  Észtországba, keresztül Ausztrián, Németországon meg Lengyelországon, kikerülve a szlovákokat, mert ők ismerték a trükköt.:) Hazafelé négy napig utaztunk és azt hittem sosem érünk haza, de azóta is tudom, hogy Tallinban a legkékebb az ég és Saareema valójában a világ vége. De erről órákig tudnék mesélni.:) Most mondjuk épp vannak fölös óráim, csak mobilon nem túl konfortos a pötyögés.

Mindenesetre most megyek POSZTolni, ha már úgy alakult, hogy Kevinnek a Balcsinál van céges programja... én meg nem akartam a menekültszállásunkon egyedül múlatni az időt. Amúgy is évek óta nem voltam már Pécsen, pedig nagy kedvenc, vagy legalábbis az volt, amíg volt bennem iránta némi elfogultság. Persze pasi volt a dologban, és annak rendje és módja szerint igazi szívfájdalom volt.:) Jesszus, de rég volt. Akkor kezdtem blogoni, úgyhogy ha jól számolom, már 12 éve. I-nek azóta már vagy két gyereke is van, pár évvel később még az épülő házában is körbe vezetett, de már évek óta nem beszéltünk. Azóta ez az elfogultság Pécs iránt megszűnt, és az egyik utolsó közös nyaralás óta apuval nem is jártam itt, úgyhogy biztos más lesz. Mindenesetre ezzel most megnyitom a nyarat.:)

Hogy ne mindig csak a nyiffogás legyen a menekült státuszunk miatt, elmondom, hogy azért az egy óriási plusz pont, hogy itt van kád. Én nem tudom ma mi volt velem, de egy kicsit fáztam estefelé. Talán a fáradtság. És akkor Kevin kimondta a tutit, hogy itt az ideje egy forró fürdőnek... Ó, basszus nem tudom, hogy tudtam ennyi ideig kád nélkül élni.:) Kevin csinált nekem egy bodzafröccsöt (mert azért mégiscsak nyár van) és nagyon nagyon sokáig áztattam magam a forróvízben és közben úgy el fáradtam, minta legalábbis egy maratont lefutottam volna.:)

A nagy spontaneitásnak az lett a vége, hogy Kevin megérkezett az IKEÁ-hoz a nagyautóval, de persze nem fért be teljesen az ágy, de azért haza tudtuk vinni. Mire anyósomhoz értünk, már volt vagy tíz óra, és már attól majd meg szakadtam, hogy elcipeltük a bejáratig az autótól. Sok választásunk nem volt, éjjel azért nem nagyon ugraszt senkit az ember, hogy jöjjön cipekedni, így maradtunk ketten.:) Nagy nehezen beküzdöttük a házba, amikor ráeszméltünk, hogy ez bizony nem fog beférni a liftbe... óhogybasznámeg úgyhogy jobb híján ketten felküzdöttük az ÖTÖDIK! emeletre. Azt hittem bele rokkanok.:) De most már van szép új ágyunk.:)

Mostanában keveset tartózkodunk "otthon", mert az otthon nem az otthon, és nem olyan jó otthon lenni. Így aztán a legkülönbözőbb dolgokkal ütjük el az időt, ma például eljöttünk az IKEÁba nézegelődni, aminek a vége az lett, hogy hirtelen felindulásból vettünk egy ágyat a leértékelős sarokban (ahol még a szuper türkiz műanyag pezsgőspoharakon kívül sosem vettünk semmit), de az ágy szuper és szuperjó áron volt (nekünk meg amúgy semmi bútorunk egy kanapén kívül, mert mindent eladtunk, az ágy meg ugye elég fontos :), de nyilván nem fér be a kocsiba.:) Első opció a házhozszállítás volt, de mivel tizensokezer forintért nem vállalnak felelősséget, ezért Kevin inkább most elment Budára a céges nagyautóért, én itt maradtam és őrzöm az ágyat, majd egy óra múlva visszaér, aztán elvisszük az ágyat anyósomhoz, aztán visszamegyünk Budára a kocsiért, aztán haza megyünk. Lesz vagy fél 11, úgyhogy ma sem probléma, hogy sokat leszünk otthon.:) Ez mondjuk külön vicces, hogy lakásunk még nincs, de ágyat már vettük. Fiatalság, bolondság.

Aztán még az a hír van, hogy a céges ügyvédet piszkáltam kicsit a hitel miatt, hogy érdeklődjön már utána, hogy mi van, és azt az infót kaptam, hogy holnap vagy legkésőbb hétfőn utalnak. Ez nyilván hétfő lesz, nem holnap, de így is sokkal jobb, mint a huszadika. Szóval diszkrét örömködés van.

Szomorú vagyok. Annyira utálom ezt a helyzetet. Több, mint egy hete csövezünk az idegen helyen és már a a múlt héten vártuk, hogy az OTP utalja a munkáltatói hitelem. De ez a mai napig nem történt meg. Erre most megtudom, hogy minden hónapban egyszer, csak 20-án folyósítanak. WTF. Sírni tudnék. Most komolyan még majdnem 4 hetet várni kell, hogy egyáltalán utaljanak? Az azt jelenti, hogy még legalább 2 hónap mire egyáltalán szóba jöhet, hogy beköltözzünk.:( Elkeseredett vagyok.

Az a baj, hogy minden reggel felrakom az ékszíjat, amit aztán van lehetőségem ledobni. 

A szezon első fagyija egy vanília-bodza kombó volt. Persze azért a Hirschmannban az igazi.:)

Pakoltunk. Két napon át. A hétvégén. Összepakoltunk. 58 dobozban az életünk. Máig nem értem, hogyan fért el ennyi cucc abban a csöpp lakásban. Dög fáradtak voltunk. De maradtunk a lakásban a dobozok hátán, merthogy amig nem muszáj, nem költözünk. Így maradtunk keddig. Akkor este, mikor ott álltam az üres lakás közepén, azért kicsit elszomorodtam. Fura érzés volt elhagyni az első helyet amit igazán otthonnak éreztem valakivel. Persze ez egy jó lépés, szóval alapvetően ez nagy boldogság itt bennem, csak valahogy akkor a pillanat hangulatában volt valami szomorú. De már elmúlt. Közben hétfőn még volt egy céges smúzparti ami természetesen éjszakába nyúlt, csak hogy még fáradtabb legyek, kedden reggel meg jöttek a költöztetők. És elhurcolták a cuccainkat az új lakásba, mi meg a többit az átmeneti "otthonunkba" Mikor fél tízkor lerogytunk a kanapéra, dög fáradtan, csak arra tudtunk gondolni, hogy mimnél hamarabb költözni akarunk. Nem jó ott. Szavunk nem lehet, ingyen van meg végülis rendben van, de annyira idegen és annyira kényelmetlen. Na mindegy, ez a kuss kategória. Szerdán viszont el is adtuk a tündér otthonunkat, kifizették, mi is kifizettük az újat, már csak a bankra várunk, hogy átpöccintse a munkáltatói hitelem. Szóval várunk, várakozunk. Pedig legszívesebben már verném a csempét a fürdőszobában.:) Na mindegy, ezen nem túráztatom magam, mert ezzel kapcsolatban most tényleg nem tudunk tenni semmit, azon kívül, hogy várunk. De azért megmutatom mi volt az egyik kedvencem.

Ennyi év munka után még mindig nincsenek bevált trükkjeim arra az esetre, amikor nagyon sok dolgom van, de semmi kedvem dolgozni. De tényleg semmi. Végképp semmi. Biztos ez is az időjárás miatt van.:) Meg a fáradtság. Miatt. Tegnap este amúgy kicsit felhúztam magam, mert BK hónapok óta először megint lenézett és folyton belém kötött meg piszkált. Például azzal, hogy mennyire gáz, hogy bodzafröccsöt iszok. (wtf. had' igyak már azt ami jól esik) Mindezt persze viccesen, mintha nem gondolná komolyan. Baromira idegesítő volt, kevesen is voltunk, viszonylag hamar le is léptem, kinek hiányzik ez. Nekem nem. Már gondoltam arra, hogy Kevint jobban integráljam a társaságba (néha ő is jött), akkor biztosan nem lennének ilyen jellegű konfliktusaim BK-val, de amúgy meg jó néha külön bandázni, ahogyan Kevin is eljár olykor haverokkal vagy kollégákkal sörözni, nélkülem. De hát ez így normális, nem? Amúgy a bodzafröccs szerintem akkor is tutifinom és én imádom. Úgyhogy át is neveztem a blogot.:) 

Egy lány egy macskás borospoharat tartogat a kezében a villamosmegállóban... Így most mindenki eszembe jutott, akinek olvasom a blogját és tudom, hogy szereti a macskákat.

Mulatkáztunk kicsit a Kadarkában, és kicsit bűntudatom van, amiért nem otthon pakoltam inkább, de olyan régen találkozunk a többiekkel, hogy felmentést adok magamnak.:)

Annyira szuperság, hogy vasárnap besétált az ajtón a vevőnk.:) Hétvégén egymásnak adták a kilincset az ingatlanosok, akik nagyjából meg is nyugtattak bennünket, hogy rendben lesz ez a dolog, mert tényleg szép lakás, rendben van, az ára jó volt, szóval annyira nem aggódtunk. Szombat este stressz levezetendő Pancsikénál vacsoráztunk meg vodkáztunk, vasárnap délelőtt meg jöttek a lakást megnézni és azon nyomban le is foglalózták.:) Ebből egyenesen következik, hogy hamar költözni is kell, így vasárnap átcuccolunk a legszükségesebb dolgainkkal Kevin sógorának a lakásába, ami átmenetileg az otthonunk lesz, aztán kedden jönnek a hórukkos srácok és a elköltöztetik a dobozainkat az új lakásba, amit remélhetőleg a jövő hét vége felé birtokba is vehetünk és indulhat a felújítás.:)

Otthon az érdeklődők miatt eddig féltve őrzött rend hirtelen átcsapott valami kaotikus kupiba és bár még nem egészen látom, hogyan pakolunk össze pár nap alatt, de biztos rendben lesz.:)

És tegnap vettem egy csini nyitott orrú kék cipőt.

Talán a zilált lelkiállapotomnak köszönhető, hogy egyre furábbakat álmodom. A minap például az egyik középiskolai osztálytársnőm mindkét karja volt vállból leamputálva, bár ő mindezt a világ legnagyobb természetességével kezelte, és ugyanolyan életet élt, ugyanolyan kis tünci nő volt, mintha lettek volna karjai. Ilyenkor elég ambivalens érzésekkel ébredek. Sokkal jobb volt például tegnapelőtt, Kevint álmomban táncolni tanítottam és baromira élveztük.:) Amúgy voltunk a hétvégén szabadulósjátékozni, majálisozni, meg Sunnyék koncertjén és táncoltam az esőben, meg főzőcskéztünk, meg fröccsöztünk, meg minden tök jó volt, de azért még nagyon ott lappangott az idegesség. Hétfőn még mi(!) mászkáltunk a lakásszövetkezethez a szomszéd falbontási tervei kapcsán, aztán besokalltunk. A legújabb az volt, hogy kitalálta, mégis hitelt akar felvenni, de minimum másfél hónap a hitelügyintézés és persze nem akart foglalózni. Ezen túl, elkezdte megint forszírozni, hogy szerinte mennyire nem reális az az ár, amiben megállapodtunk és hogy nagyobb lakásokat is lehet olcsóbban kapni a környéken. Ez az egész már annyira fárasztó és idegesítő volt, hogy Kevin megmondta neki, vagy foglalózik és egy hónapon belül fizeti az egészet, vagy hirdetjük a lakást. Akkor azt mondta Kevinnek, hogy megbeszéli a feleségével, hogy mi legyen és este visszaszól. Azóta is hív.... No comment kategória. Másnap reggel fennhangon szidtak valakit a lépcsőházban az ajtónk előtt, elképzelhető, hogy minket, de ez már nem is számít. Így esett az eset. Nem tudom mi fáj jobban, hogy elvesztegettünk majd egy hónapot a saját hülyeségünk miatt, vagy a felesleges idegeskedés. Mindenesetre a hirdetést kedden fel is raktuk, megjegyzem többért, mint amennyiért vele megállapodtunk, de már hívott három ingatlanos, abból egynek két konkrét érdeklődője van és ma már jönnek mások megnézni, szóval egyelőre nem aggódunk, csak egy kicsit izgulunk. Felkészítettük és staging-eltük a lakást (ha lakberendező lennék, tuti ezzel foglalkoznék), úgyhogy remélem szerintem meg is veszik.:)

Az emberek ilyetén való viselkedésén meg már nem is lamentálok, mert attól tartok felesleges.

Totál tanácstalanok vagyunk és persze egyre idegesebbek. A szomszéddal megállapodtunk a lakással kapcsolatban, megalkudtunk az árban, kezet ráztunk. Ő azért szeretné megvenni, mert össze akarja nyitni a két lakást, de addig amíg nem tudja majdnem biztosra, hogy megkapja az engedélyt az összenyitásra, addig nem akar szerződni, mert ha nem kap engedélyt, minek neki a lakás. Ezt értem és meg is értem. De az idő rohan. Azóta elteltek hetek, most már addig eljutottunk, hogy van statikai terv és a közös képviselet is azt mondta, hogy oké (bár ezt nem adta még írásba) és valószínűleg az építésügyi hatóság is igent fog majd mondani (mert a pasi amúgy ott valaki), ha írásba adja a közös képviselet, a pasi meg beadja a kérelmet és onnan kb. 15 nap mire megkapja az engedélyt. Nekünk azt mondta, ha a közös képviselettől megvan az írásos papper (elvileg hétfőn), akkor már mehetünk az ügyvédhez és előlegez. De még mindig csak előlegről beszél, mert addig nem akar foglalózni, amíg a hivatalos papír nincs a kezében. Hiszen ő biztosra megy. Mi meg itt állunk és várunk. Ha a csillagok lehullanak az égről, akkor is kell hatmillió június végig, mert nyilván nem akarunk egy valag pénzt bukni a lefoglalózott lakás miatt. Viszont azt gondoljuk, hogy amíg nem foglalózott, addig semmi biztosíték nincs arra, hogy tényleg megveszi a lakást. Mert szemmel láthatóan tényleg meg akarja venni, nyilván nem brahiból intézkedik, meg csináltat tervet, satöbbi, látszik, hogy akarja a dolgot, de hát ez a való világ kérem, az a biztos, amiről papír van. Vagy nem? Mert persze ha csak előlegez, bármikor visszamondhatja, mi meg ott állunk egy hónap múlva, hogy se pénz, se vevő, semmi. Csak a gyomorfekély. És mi ezalatt az idő alatt nem hirdettük, merthogy megállapodtunk (bár olyat nem mondtunk, hogy nem hirdetjük), korrektek vagyunk, de most már kell a B verzión is gondolkodni, amiből az egyik, hogy lehet, hogy másik vevő kell. És még mindig azon tipródunk, hogy ha hirdetjük nyilván elkezd bunkózni a szomszéd (mert amúgy egy arrogáns... ) és mondjuk bukjuk az egészet, mert mondjuk azt mondja, hogy nem vagyunk korrektek, merthogy megállapodtunk. Nem tudom, fáj a fejem és rosszul alszom. 

Mától hivatalos (és egyben ijesztő) tény, hogy a falnak is füle van...

Az önuralom teljes hiánya. Nem vall rám, hogy spontán csoki/édesség/süti/MARCIPÁÁÁÁÁÁÁN fogyasztásba kezdjek, de a feszültség oldására tökéletes és sikerrel alkalmazom már napok óta.:) Tegnap egy lépéssel közelebb jutottunk a célhoz, és aláírtuk a szerződést, kifizettük a foglalót... úgyhogy emiatt már nem kell izgulni. És mivel tegnap volt az év legszerencsésebb napja (nyilván valami hülye cikkben olvastam) ezért minden rendben, minden szipi szuper, nem aggódunk.:) Még az éppen eltűnt szomszéd miatt sem... 

Amúgy én még mindig baromira fázom. Tudom, hogy elvileg már nem kellene, és lehet, ha most épp kimennék a térre sütkérezni a napra, akkor nem is fáznék, de itt bent még mindig hideg van, szóval alig várom, hogy kitegyem a lábam és vége legyen a munkanapnak. 

De a guglitól megtudtam, hogy én egy egy gyapjas mamut vagyok! Az alábbi megjegyzéssel:
Teljesen egyedi, és gyakorlatilag kihalt, de a derűlátóbb tudósok reménykednek, hogy egy nap sikerrel klónozzák Önt!

Egy hete megnéztük a kiszemelt lakást... azóta aláírtuk a vételi szándéknyilatkozatot, holnap megyünk foglalózni és a szomszéddal is megegyeztünk a mi lakásunkra... Eddig a pontig minden rendben van... csak nem ennyire egyszerűek a dolgok, mint az hangzik. Kicsit ideges vagyok, hogy minden mindennel rendben legyen, de annyira sokszereplőssé vált a történet, hogy inkább kezd egy sokismeretlenes egyenletre hasonlítani, ami számomra nem megnyugtató. És közben még anyu "régi" házát is elkezdtük árulni. 

Az elmúlt hét gyakorlatilag e körül forgott, és ez a mostani is hasonlónak ígérkezik. 

De csináltam a hétvégén mákos gubát... mert pár hete egy péntek este spontán beugrottunk Nemcsitrihez Fehérvárra (épp arra jártunk), aki mákos gubával a pasija meg harmonika muzsikával fogadott bennünket és a guba annyira fonom volt, az este meg annyira jól sikerült, hogy azóta is mákos gubára vágytam, Kevinnek meg nem kell kétszer mondani, ha mákról van szó.:) Meg kell persze állapítanom, hogy gubából is a klasszikus az igazi, mert én persze nem úgy csináltam és nem is lett olyan jó, mint Nemcsitrié. Ámbátor lehet, hogy a zene is hiányzott hozzá.

Az van, hogy túl ritkán írok...

Pénteken mindketten szabit vettünk ki Kevinnel, mert kirándulni készültünk Aidával (aki megint hazalátogatott), úgyhogy voltunk kastélyt nézni, meg tavat, sütiztünk a legtutibb cukiban (ó, a hazai ízek) aztán a nyaralóban ejtőztünk, rakott krumpliztunk meg fröccsöztünk. Á, édesistenem, hogy én mennyire imádom a bodzafröccsöt, az már annyira nagyon nyár, hogy az ember majd ki bújik a bőréből :)... és az egész nap annyira  jó volt, mintha nyaralnánk. És végülis egy picit nyaraltunk is.:) Annyira jó, így hogy Aidával most ilyen sűrűn találkoznunk, hogy januárban kint voltunk nála, meg hogy sűrűbben haza jár, bár tudom hogy ezt most csak a körülmények hozták így és négyezer kilométer mégiscsak messze van, de azért ennek most akkor is nagyon örülök. 

Szombaton aztán kidolgoztuk magunkat és egészen jól rendet raktuk anyu házában, kitakarítottunk, szanáltunk, úgyhogy már csak a kertet kell össze kapni kicsit és jöhet az ingatlanos. Nincsenek illúzióim, hogy hamar elmegy a ház, pedig nagyon tuti kis hely és alig pár éves, de vidéken nem tudom mennyire pörög az ingatlanpiac. Vasárnap folytattuk otthon, kiglancoltuk a lakást, csináltunk tuti kis fotókat (ha a szomszédnak mégsem kellene), de mivel a szomszéd átjött és tényleg kell nekik, így lehet erre hál istennek nem lesz szükség. Közben kinéztünk egy lakást amit ma este megyünk megnézni, így elképzelhető, hogy felgyorsulnak az események. Remélem nem lesz vele semmi gikszer, mármint a lakással, mert annyira jó lenne, ha jó lenne. 

Ma reggel meg nagyon korán keltünk, hogy hétre beérjek, mert volt egy kis meglepetésünk a főnökömnek, ami egyébiránt minden aggodalmam ellenére nagyon jól sikerült.:) A költözködés  meg a felújítás biztosan felborítaná a nyarat, amire kivételesen most semmi nagy utazást nem terveztünk, de a Badacsonyba már tuti megyünk július végén és Krakkóba is augusztusban, szóval unatkozni biztos nem fogunk.:)

Ahogyan karácsonykor a töltött káposztát, úgy imádom húsvétkor a sonkát, a tojást meg a fonott kalácsot... amit persze én főztem és én sütöttem.:) Felfüggesztettem a diétámat és többször is degeszre ettem magam, még hétfőn este színház után is fél tizenegykor. Ó, én bűnös lélek. De annyira élveztem.:) Ahogy az egész hétvégét, ami nagyon mozgalmas volt, de mégis baromi sokat aludtam.:) 

Valami hihetetlen módon felborított ez az óraátállítás (mert mi más?) és esténként olyan szinten pörgök, (annak ellenére, hogy nagyon keveset alszom) hogy nem tudom hogyan kéne lelőni magam. Tegnap például még éjfél után Hungária dalokat énekeltem és táncoltam a szoba közepén, Kevin fetrengett a röhögéstől a műsorom láttán, szóval végülis jól szórakoztunk, csak nem teljesen értem.:)

Amúgy meg nagyon tervezem, hogy visszamegyek táncolni, mert az mindig is nagyon jó volt nekem.

Errefelé nem szokás határozott léptekkel közelíteni valaki felé a folyosón, majd megállni előtte és azt mondani, hogy "azt hiszem mi még nem ismerjük egymást", aztán bemutatkozni és kezet fogni. 

Úgyhogy meg is vagyok lepődve. Mert errefelé azt sem szokás.:)

Sikerült olyan jól kipihenni magam az elmúlt három napban, hogy a napi 10-11 órás alvásoknak meg az óraátállításnak köszönhetően az éjjel alig bírtam elaludni és még hajnali 3-kor is ébren voltam. Ennek köszönhetően kábé úgy érzem magam, mint akin átment az úthenger... bár ha konkrétan bele gondolok, akkor annyira szarul talán mégsem. Pusztán csak bazira kimerült vagyok. Azt hiszem értékelnem kell, hogy legalább két napig csodásan kipihent voltam.:)

De megjött Kevin és ez nagyon jó.:) Tegnap el is mentünk megint a kerületbe bóklászni, ahova költözni szeretnénk, és attól tartok végérvényesen elcsábultunk a környéknek.

Kevin elutazott tegnap Prágába (munkaügyileg), én meg szabadságoltam magam mára, mondván megérdemlem, meg amúgy is egy csomó saját dologgal le vagyok maradva hónapok óta. Reggel óta ülök a gép előtt, de persze ugyanott tartok, mint órákkal ezelőtt. Én nem értem, némely dolgok miért mennek ennyire nehezen.:) 

Amúgy olyan fura ilyenkor egyedül lenni. Egyfelől, régen annyira megszoktam, hogy egyedül vagyok, nekem ez volt a normális, mert viszonylag keveset éltem klasszikus kapcsolatban és megtanultam feltalálni magam, tudom élvezni is. Van időm magamra, meg csak úgy ellenni, szóval nem rossz ez. Annak is örülök, hogy Kevinnek jó a munkája és így most többet utazik, ami szerintem tök jó. De másfelől meg annyira nagyon hiányzik és annyira nem jó, hogy nincs itthon. Rosszul alszom, és persze este neki is megágyazom, legalább a párnája legyen mellettem, ha ő nincs.:)

Komolyan meg tudok őrülni, mikor valaki részletesen elmesél filmeket, sorozatokat, tv műsorokat. Hogy például az x csatornán van egy olyan műsor, hogy... és abban tegnap az volt, hogy izé... de a múltkor meg az volt, hú az nagyon jó volt... mikor a csaj így meg úgy... de az mennyire vicces volt, mikor. És ezt hosszan, sokáig meséli. Mert valahogy nem feltűnő, hogy nem figyelek oda, hogy közben a monitort nézem vagy jelzem, hogy köszi az élménybeszámolót, de amúgy nem annyira köt le. Nem érdekel meg nem zavar, hogy ki mit néz, mert mindenkit más kapcsol ki, más érdekel, satöbbi, szóval tényleg hidegen hagy. De amúgy nem felfogható, hogy azért nem nézek meg dolgokat a tv-ben, mert nem érdekel? Nem kell elmesélni, köszi. Ennél már csak a reggeli rádióműsorok részletes ismertetését szeretem... mert valójában a spenótnál meg a gombánál jobban már csak ezeket az idegesítő reggeli műsorokat utálom. És nem, nem azért nem hallgatjuk, mert lovaskocsival járunk dolgozni és abban nincs rádió, hanem mert nem akarjuk. 

Kocka

Imádom a korpovitot kockasajttal.

Csakazértis

Mert megint valami tutit álmodtam. Arany Málna-díjkiosztón voltam, de nem akármilyenen. Itthon tartották, Magyarországon egy iskola ősrégi osztálytermében. Szóval az egész olyan volt, mint mikor a rossz gyerekeket bent fogják óra után elbeszélgetés miatt. Én, mint helyi erő voltam jelen, de nem voltam szervező, sem semmi különös, csak úgy ott voltam. Jött Jude Law valami színész haverjával, a haverját talán ismertem (erre nem konkrétan emlékszem) mindenesetre baromi jól eldiskuráltam velük a hátsó sorban.  Elég cikinek érezték, meg égőnek ezt az egész Arany Málna dolgot, de végülis jó volt a hangulat, rengeteget röhögtünk. A végén székelykáposztát ettek, de bűn rosszul lehetett elkészítve, mert Jude konkrétan rosszul lett tőle, de mondtam neki, hogy legközelebb majd főzök nekik, az nem ilyen lesz. 

Eritrittel sütit sütni, szerintem emberiség elleni vétek.

Sufni

Azon kívül, hogy megint valami érdekeset álmodtam, nem történt semmi említésre méltó mostanában. Dög fáradt vagyok és tudom, hogy odakint süt a nap, de én egész héten fáztam és még mindig zokniban alszom. Kevin beteg volt, úgyhogy még a plusz fűtést is bekapcsoltuk a héten többször. Ennek ellenére játszom a gondolattal, hogy most már előveszem a tavaszi kabátom (tudom, hogy ezen az eseményen már százezren túl vannak, de eddig tényleg fáztam). Na de az álom... egy fiatal lány interjúkat készített bloggerekkel, köztük velem is és volt egy érdekes kérdése is. Azt mondta, mondjak két olyan dolgot, amitől már megmentettem valamelyik barátomat vagy barátaimat. Az elsőt rögtön rávágtam, hogy a boldogtalanságtól, a másodikon cseppet gondolkodtam és azt mondtam az öngyilkosságtól. Az elsőt nem nagyon értem, mármint nagyon átvitt értelemben azért tudom értelmezni, de a második egy kicsit azért túlzás. Bár pont a napokban jutott eszembe, hogy az egyik barátnőm az első házasságom esküvőjének éjszakáján akart épp öngyilkos lenni. Az idő sok részletet elmosott, de volt ott konyhakés meg teljes totális összeomlás, reggelig tartó, végeláthatatlan beszélgetés. Végül nem lett nagyobb baj, mindenesetre az az éjszaka bevonult a felejthetetlen nászéjszakák történetébe. Azért érdekes ez az álom. És volt még benne az is, hogy kiderül, egy Sufni nevű zenekar egyik tagja olvassa a blogomat, amitől valamiért nagyon fel voltam villanyozva. Gondolom persze nem létezik Sufni nevű együttes.:)

Művészek között dolgozni... megterhelő. Idegesítő. Cseppet sem hálás feladat...

... maradjunk ennyiben.

Az érzést, hogy meg szeretném ütni a főnököm, azzal próbálom visszafogni magamban, hogy mosolygok. Azt hiszem, ez kívülről úgy tűnhet, mintha kinevetném. Ilyenkor csak abban bízok, hogy a tettlegességet biztosan nem értékelné, így ez a kisebbik rossz...

Hát, ez nem valami csúcsfantasztikus este.

A mai nap legjobb híre természetesen az, hogy nem kell anyut megműteni. Oké, hogy nem egy nagyon nagyon komoly műtét volt kilátásban, de azért mégsem mindegy, na.

:)

Így már sokkal vidámabban megyek el mulatkázni és jobban örülök a megrendelt parfümmintáknak is, amiket nem győzök szaglászni.:) Miután elfogyott A parfümöm, ami nagyon nagyon sokáig az illatom volt, már úgy érzem nem teljesen passzol hozzám... hiába, változom... szóval nem vettem újra és keresem az új illatom.:) Most arra az egyetlen igazi illatra gondolok, ami muszáj, hogy legyen az embernek, mert ugyan van néhány hétköznapi illatom, de egyik sem az az igazi, váooo érzés.

Vajon lehet még kapni olyan műanyag kis bizbaszt, amit azt hiszem szamárfül védőnek hívtak és a füzet sarkára lehet lehetett húzni? Amikor én még kislány voltam...:)

És erről most valahogy eszembe jutott, hogy a világ legfinomabb fagyiját ebből a fagyiporból lehetett csinálni. És az az íz pótolhatatlan. 

Én amolyan cetlis lány vagyok. Minden apró dolgot, amit nem akarok elfelejteni, láttam vagy hallottam valahol, egy könyv címe, egy dal, egy weboldal, egy bármi... szóval mindent cetlikre írogatok. Ellenben időpontokat vagy programokat nem írok fel sehova, azokat csak az agyam megfelelő szegletében tárolom. Szóval nincs határidőnaplóm, soha nem is szerettem ilyetén módon rögzíteni az életem apró-cseprő eseményeit, meg minek is, mindent megjegyzek (kivéve a név-és szülinapokat). És valahogy tényleg nem bírom a könyv szerű jegyzetelőket, egy sima füzet meg olyan snassz, elektronikusan meg nem jegyzetelek, én még régi vágású nő vagyok, kéremszépen. Amúgy is a cetlik sokkal jobbak mindennél.:)  De már tényleg mindennel próbálkoztam.:) Sok évnyi cetlizés után viszont úgy döntöttem, muszáj megoldást találnom.:) Mert ugye a probléma mindig az volt, hogy hova tegyem a cetliket. Egyrészt egy idő után túl sok, elhagyom meg bent hagyom az irodában vagy otthon és pont kellene valamelyik, szóval tényleg ez egy örök kardinális probléma. De pár hete teszt jelleggel beszereztem végre egy olyan jegyzetfüzetet, ami szemmel láthatóan elég jól működik, mert azóta még többet írogatok, mint korábban. De a legjobb persze az benne, hogy tudom ha kitépem, bármikor cetlik lehetnek belőle.:)

Semmi különös, de jó...

hogy hétvégén lenéztünk a nyaralóhoz. Bár nem csináltunk igazából semmi különöset, és elég keveset is voltunk lent, de baromi jó volt. Ettől függetlenül valószínűleg eladjuk, bár valószínűleg családban marad. Majd. De mindebből még semmi sem biztos. Viszont biztosan el akarjuk adni a lakást is, amiben élünk, ami Keviné, és el akarjuk adni a régi nagy házat is, ami apám halála óta negyedrészt az enyém. A lakásból és a negyedrészből venni akarunk egy új lakást. Egy új közös otthont, ami jobban megfelelne az igényeinknek, mint ahol most élünk. Sajnos persze a lehetőségeink még így is korlátozottak, mivel egyik eladandó ingatlan sem ér csilliárdokat, de azért abban bízunk, hogy találunk olyat, amilyet elképzeltünk. Mindez persze totál bizonytalan, fogalmam sincs, hogy lehet három ingatlan ügyletet (jól) lebonyolítani, viszonylag rövid idő alatt és néha azt sem tudom melyik a nehezebb, eladni kettőt vagy találni egyet.:) Pláne, hogy Kevin lakására már a szomszéd szemet vetett, így ez lehet hogy könnyebben menne, de mi van, ha mindeközben a másikat nem tudjuk eladni és így még esélyünk sincs költözni. Dönthetünk persze úgy is, hogy addig nem adjuk el Kevinét, amíg a másik még megvan, de egy vevőt elszalasztani, nem biztos, hogy okos ötlet. Ebben az esetben viszont valószínűleg albérletben kellene csöveznünk, ki tudja meddig. Borzasztó bonyolult.:) Az álomforgatókönyvem szerint mondjuk augusztus végén költözünk az új és saját lakásba... de mint mondtam, ez az álom.:) 

Jobban bele gondolva ez épp nem a semmi különös kategória, és nem is a hétvégén jutott eszünkbe.:)

Néha úgy vagyok, hogy a "semmi különösről" miért írjak?

Megint valami furát álmodtam az éjjel. Bár ez nálam nem meglepő.:) Nem fogom elmesélni részletesen, mert bár jó lenne ha az álmaim meg lennének örökítve, de kétlem, hogy rajtam kívül ez bárkit is különösebben érdekel, úgyhogy biztosan nem ez a megfelelő fórum erre.:) Legyen elég annyi, hogy a mulatkázós társaságból (akik egyébként álmomban leginkább általam alig ismert huszonéves csajok voltak, egyszóval nem a valódi társaság volt) az egyik csaj leszúrta BK-t meg még néhány másik lányt. Talán Tamara volt a neve, de ez már lehet, hogy csak kitaláció. Mindenesetre a lány bepöccent, mert BK játszotta a sármőrt, a csajok meg buktak rá, őt meg előtte hagyta el a pasija. Nem értem az összefüggést.:) Zavaros, fura történet.:) Az egész egy szipiszupi tóparti városban játszódott, ahol egyébként volt egy családi nyaralónk és Kevin meg a bátyám is ott volt. Végül tragikus kimenetel nélkül zárult a sztori, és szerencsére ezt az egészet nem láttam, mert akkor már nem voltam a társasággal, csak BK mesélte. 

(Amúgy ez a mulatkázás nem is igazi mulatkázás, csak én hívom annak, mert nekem már az is mulatozásnak számít, hogy néhányan beülünk valahova egy-egy hétköznap este és néhány pohár bor mellett dumálgatunk. Mindenféle asztalon táncolás nélkül. Pedig azt már egyszer annyira szeretnék.:)

Nem tudom teljes meggyőződéssel azt mondani, hogy ez a mai nap sokkal jobb, mint az előző kettő... de mondjuk úgy, érzek némi javuló tendenciát. Értékelni kell az apró dolgokat. Értékelem.

És most legszívesebben fejbebasznék valakit. Valamivel. Bármivel.

A türelem ma otthon maradt. Jaj, még magamat is nehezen viselem el ilyenkor, de tényleg borzasztó ez a nap. Ráadásul tovább kell maradnom. Basszus. Kicsi vagyok. Fáradt vagyok. Haza akarok menni. Biztos az a bajom, hogy hétvégén nem igazán pihentünk, mert mindenkinél most volt jelenésünk, anyukámnál, barátoknál, anyósomnál, a barátnőmet fuvaroztuk a reptérre, voltunk kórházban látogatni, vásárolni, és még az irodába is be kellett ugrani. Ehhez képest az előző szülinapos hétvégém a totális semmittevéssel tevéssel telt, amikoris két napig reggeltől estig sorozatot néztem, miközben töménytelen mennyiségű marcipánt megettem (igen, már bánom) és csak péntek este mozdultam ki, hogy Kedvesatival összefussunk majd öt év után, ami egyébként nagyon vicces volt, de és kellemes. Fura, hogy mennyi év el tud telni úgy, hogy tulajdonképpen fel sem tűnik. Mármint nyilván feltűnt, de olyan gyorsan rohantak az évek. Azért remélhetőleg még öt éven belül megeszünk egy pizzát, mármint együtt.:)

Tipikus "bal lábbal keltem fel" nap. Utálom.

Ma egy nagyon fura nap volt. 

Ma nagyon sok, mindenféle érdekes és érdektelen telefonok jöttek. 

Ma nagyon sokat röhögtünk. 

Ma kiderült az egyik kollégám meg a főnököm számára, hogy blogot írok. Persze azóta azon megy a totó, hogy megtalálják.

Ma nagyon-nagyon régi, ezer éves (nem ezer, csak nyolc) dolgok jutottak eszembe... és mennyire fura, hogy vannak helyek, amik semmit nem változnak.

Ma megint eszembe jutott, hogy semmit nem meséltem a szülinapos hétvégéről.

Azt a csodás dolgot tudtam ma meg, hogy Chirs Botti az idén is koncertezik Lengyelországban, és Krakkóban pont egy csodás októberi pénteken és arra felismerésre jutottam, hogy mennyire csodás lenne már, ha elmennénk. Merthogy kettőezerhét óta vágyom újra a koncertjére, és ugyan volt azóta Pesten is, többször, de sosem sikerült elmenni és elvileg most is másra kell(ene) költeni a pénzt, nem koncertjegyre, de októberben úgyis névnapom van, szerintem ezt vétek lenne kihagyni.:) Mondjuk nálunk Kevin a racionális, lehet hogy másképp fogja látni a dolgokat.:(

Reggel óta tudom, hogy különösen szeretnivaló vagyok (amúgy is, de ilyenkor különösen), amikor épp egy frissen mosott farmerba próbálom magam beleugrálni egy sapkával a fejemen.:) A sapka ilyenkor azért kell, mert a hajamat néha elalszom és a sapka segít rajta a leggyorsabban.:)

Útközben munkába jövet, mikor Kevin épp a tegnapi CSI láncfűrészes feldarabolós részét mesélte, amit sikeresen elaludtam, szóval éppen akkor... megpillantottam az út szélén Henryt az exférjemet, aki mellesleg majdnem lelépett elénk az útra és bár várható volt, hogy egyszercsak úgyis látom, mert minden nap a munkahelye előtt megyünk el, mégis váratlan volt és ez a váratlan "találkozás" hirtelen felül is írta bennem ezt a múltkori bejegyzést, és egyáltalán nem érzem, hogy bármikor is szívesen futnék vele össze véletlenül a városban. Én tényleg maximálisan magam mögött hagytam már ezt a sztorit, a múltam ezen része már-már semleges, lenne... ha ilyenkor nem döbbennék rá arra, hogy valójában mennyire nem értem még mindig az akkori önmagamat, és hogy ez az egész mennyire idegen volt tőlem és tényleg, totálisan érthetetlen. Persze tudom, hogy mindez kellett, hogy az legyen, ami most van és más ember lennék, és pont azért kellett, hogy megtörténjen, hogy az az ember legyek, aki lettem és pont azért történt meg mert az az ember voltam, aki voltam. Satöbbi. Szóval persze értem én, de akkor is fura, hogy ez az egész megtörténhetett.:) Mert tudom, hogy akkor feladtam magamat... csak így történhetett meg... és nem hittem abban, amiben egyébként mindig is hittem és később is hittem és most is hiszek, hiszen most már valóság. Akkor is, amikor megjegyzi, hogy mennyire szeret, mikor egy sapkában egy farmerba próbálom beleugrálni magam.:)

Holnap viszont elutazik a hétvégére a világ végére. Nagyjából a világ végére, cégügyileg szórakozni én meg már hetek óta kiírtam magam holnapra szabira, mertháthogy ebben a korban már ünnepelje magát az ember inkább azzal, hogy nem dolgozik, de elbizonytalanodtam, hogy akarok-e egész nap otthon lenni egyedül, de mivel végülis holnap estére van programom, így azt hiszem mégis inkább otthon maradok. 

Amúgy a Black Opium biztos, hogy nem az én illatom. Ha még nem mondtam volna.

nem tudom mitől lettem ilyen egykedvű. délelőtt még semmi bajom nem volt, pár órája kezdődött, talán Putyin van rám ilyen hatással. mindenesre rosszkedvű és nyűgös lettem, amin az sem segít, hogy még ennyi idősen is vagyok olyan, hülye, hogy van akikkel csak azért ápolok barátságot ismeretséget, mert nem akarom, hogy a másik megsértődjön... wtf... miközben semmi kedvem az időt vele tölteni, így például ma sem, mikor ahelyett, hogy otthon lennék Kevinnel és közben körmöt lakkoznék vagy túrótortát sütnék vagy olvasnék vagy tanulnék vagy hajat festenék vagy tévéznék vagy csak néznék ki a fejemből és ez jó lenne... ehelyett órákig hülyeségeket meg céges dolgokat fogok hallgatni, amihez semmi kedvem. tudom, nem vagyok normális. de tényleg nem tudom, hogy hogyan kezeljem ezeket a helyzeteket. tényleg nem értem miért vagyok ilyen lehetetlen, miközben ennél sokkal belevalóbb voltam mindig is. 

Tudod mi az, ami igazán szexi? A humorérzék. A kaland íze. Arcpír télen.
Csípő, amibe bele lehet markolni. Nyitottság. Magabiztosság. Alázatosság. Jó étvágy.
Valaki, aki hallgat az intuíciójára. Egy okos visszavágás. Jelenlét. Gyors észjárás.
Egy ártatlannak tűnő hölgy, aki piszkos viccet mesél. Egy nő, aki már felismerte,
hogy milyen gyönyörű.

Courtney E. Martin

Ez volt az első Cirque du Soleil élményünk, de biztos, hogy nem az utolsó.:) Élveztük. Imádtuk. Alig várjuk a következőt.:)

Iszonyú hosszúnak tűnik ez a hét. Csütörtökön reggel úgy ébredtem, hogy "de jó, szombat van és nem kell dolgozni menni". Aztán kisvártatva rádöbbentem, hogy basszus, még csak péntek van. Ez után az igazi sokk az volt, mikor rájöttem, hogy valójában csak csütörtök. De már hétfőn dög fáradt voltam, a héten a munka is nagyon-nagyon sok volt, szerdán még színházban is voltunk, így alig vártam, hogy végre tényleg péntek legyen és elkezdődjön a hétvége. 

Cirque du Soleil. Túrótorta. Mozi. És már a tavasz is kopogtat.:)

Sirályok úsznak a Dunán.

fotók...

Fejfájással feküdtem, azzal is ébredtem. Utálom. Tegnap amúgy is elég nyűgös napom volt, még szerencse, hogy már tudok néha kedvesen nyűgös is lenni, ami Kevinnek mindenképpen kezelhetőbb.:) Egyébiránt este nyolckor már elaludtam a kanapén (aztán kicsit még felkeltem később), ennek ellenére reggel nem úgy ébredtem, hogy ide nekem az egész világot. Ezek után nem tudom a mai napom milyen lesz...

Mindenképp meg kell tudnom milyen az illata, ha már az egyik kedvenc számom a zenéje, meg amúgy is tetszik a reklám.:)

Jó pár hete ez a szám megy a fejemben meg a lejátszóban is és valamiért baromi jó hangulatba kerülök tőle. Amúgy sincs rossz hangulatom, csak valahogy valahova "elvisz" de fogalmam sincs hova.:)

Mondtam már, hogy imádom Gyuri bácsi teáit?
És azt kérdeztem már, hogy egy nap hányszor lehet ledobni az ékszíjat? :D

Fura, hogy miért pont azok a dolgok, momentumok, mondatok égnek bele az ember elméjébe, amik beégnek. Hogy mitől lesz egy emlék fontosabb, mint a többi, hogy mitől marad az a valami biztos ponton, kitörölhetetlenül. Valami, ami látszólag jelentéktelen, és ezek szerint mégsem. Kiskoromból például mikor egy óriási diófa alatt ültünk a bátyámmal az udvaron és játszottunk. Nagyon kicsi voltam és borzasztó rég volt és ennélfogva elég kevés dologra emlékszem konkrétan azokból az időkből, de ezt, mintha egy filmet néznék, bármikor fel tudom idézni, a fényekkel, a hangokkal, a hangulatokkal együtt. Ez az egész egy sokkal későbbi, mondhatni újabb kori sztoriról jutott eszembe, amit tegnap meséltem a többieknek, ami annyira mélyen és valóságosan bennem él, mint mondjuk a diófa 83-ból. Aztán ahogy így eszembe jutnak ezek a mélyen bennem élő emlékek, rájövök, hogy nyilvánvalóan azért, mert érzelmileg hagytak így-vagy úgy mély nyomot. Végülis hogyan máshogy hagyhatnának. Logikus. Mert akkor mikor megtörtének, valamiért nagyon fontosak voltak, még ha látszólag jelentéktelenek is. Tényleg, némelyik banális apróság. De gondolom, ezzel mindenki így van. Azt mondjuk nagyon szeretem, hogy a rosszabb dolgokat valahogy kitakarítja a tudatalattim, és sokkal több jóra, mint rosszra emlékszem. Érdekes, az első férjemről (fura, ezt szerintem még egyszer sem írtam le) például elég kevés emléket őrzök, kevés a hangulat, a momentum ami megragadt, ami úgy igazán élesen bennem élne. Sem jó, sem rossz. Jó nyilván kevesebb volt, a rosszakat meg elintézi a tudatalattim. De érdekes nagyon, például ahányszor felszállok a hármas metróra, mindig körülnézek, nincs-e épp ott, mert tudom merre lakik és tudom, hogy főleg azzal jár. Ilyenkor azt sem tudom, hogy hogy reagálnék, ha találkoznánk (évek óta nem láttam), magabiztosabb pillanataimban néha szinte várom, mert szeretném, ha látná vagy tudná, hogy jól vagyok, néha meg tudom, hogy elbújnék, ha meglátnám. Mostanában épp az előző van, de nem találkozunk. Persze tudok így élni.:) De tegnap megint találkoztunk BK-val. A szokásos mulatkázós este, amin gondolkodtam, hogy elmenjek-e, de végülis arra jutottam, hogy nem akarok kimaradni a társaságból miatta, emiatt. Felnőtt emberek vagyunk, vagy mi, nyilván néha fura, de tudni kéne ezt kezelni. Nekem őt, neki meg engem. Gondolkodtam rajta, beszélgettem is barátnőkkel erről, és be kellett látnom és elfogadtam, hogy miért nyúl vissza a múlthoz, miért dédelget dolgokat. Értem, megértem, majd valahogy kezelem. Így menetem el tegnap és végülis nem bántam meg, minden sokkal jobb volt, eleve kevesebbet beszélgettünk, szóval nem volt semmi gond, nem volt konfliktus. Azt hiszem ő is megértett engem, hogy szeretem Kevint, hogy boldogok vagyunk, hogy jól vagyok, és hálás vagyok neki, hogy ő anno hülye volt és hagyta, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy alakultak. Nálam egy elég erős vonal van az életem között és aközött, hogy mindig egy kicsit másképp fogok rá nézni, mert ő ő és nem csak egy valaki. Lehet, hogy ez így nem normális, de az ember múltját megváltoztatni nem tudja. Viszont most már teljes nyugalommal él együtt a múltam meg a jelenem. Igen, talán néha eszembe jut, mindig is tudtam néhány dologról, már anno, mikor megtörtént, hogy nem fognak nyomtalanul elmúlni. Ez olyan, mint a Badacsony meg a Börzsöny, a cserépkályha, a butella meg az ugató kutyák.:) 

Én pont nem vagyok az a nagy kommentelő, de azért néha meglepődöm, hogy a sajátomon kívül más ip címeket is látok a statban.:)

Most már tuti, hogy Kevin elutazik februárban három napra és így pont a szülinapomon egyedül leszek.:(

Tegnap délután lazán megjegyeztem, hogy ha a jövő hétvégén is ilyen jó idő lesz (30 fok), akkor mehetnénk a Balcsira fürdeni... Egy röpke pillanatra tényleg elfelejtettem, hogy a Balatont meg ezt azt a csodás nyarat elválasztja négyezer kilométer.:) Éjjel, mikor leszálltunk repülőről, arcul csapott a valóság meg a tél.:) Ettől az aprócska csalódástól eltekintve, hogy haza kellett jönni, tényleg minden szuper volt. Nagyon jól éreztük magunkat, Dubai lenyűgöző, ámulatba ejtő, mérhetetlenül gazdag és monumentális és és és ... szóval egyszóval hihetetlen. Dzsipeztünk a sivatagban (konkrétan majd be tojtam) és láttuk a naplementét (szééép), ültünk tevén (vicces), hajókirándultunk a tengeren(szuper), ábráztunk (ez volt az egyik legjobb), voltunk az arany és textil piacon (vettünk kendőt meg ruhát), voltunk Abu Dhabiban, láttuk a Nagy mecsetet (szavakkal leírhatatlan), az Emirates Palace hotelt (ezt még most sem egészen hiszem el), vacsoráztunk a Burj Khalifa lábánál (ezt sem nagyon hiszem el), fel is mentünk a 124. emeletre (totál ámulatba estünk), láttuk a Dubai Mallt (óriási - vagy van ennél nagyobb szó?) megnéztük a szökőkutat (úr isten de gyönyörű), metróztunk (hát, nem egy bkv :), voltunk a Pálma szigeten meg az Atlantis hotelben, láttunk a Burj Al Arabot, koktéloztunk, sokat dumáltunk, tátottuk a szánkat és próbáltuk befogadni ezt a sok mindent, amihez igazából nem szokott a szemünk.:) Hihetetlenül nagy élmény, és örök emlék, és még ha sokszor próbára tette is a türelmünket a szituáció, hogy sokan vagyunk mert vendégségben és amúgy is a barátnőméknél is hirtelen változtak a dolgok és nyilván nem így volt ideális és nem így volt tervezve, de mindent egybevetve tényleg szuper volt.:) Hálás vagyok a sorsnak meg a barátnőmnek is, hogy vendégül látott, örülök, hogy repülőre szálltunk, így most már kicsit kevésbé félek, bár visszafele kicsit rázósabb volt az út és néha féltem, de nagyon nagyon jó volt.:) Majd mutatok képeket is... egyelőre meg fagyok és majd el alszom.:) De persze muszáj volt dolgozni jönni, mert nélkülözhetetlen vagyok.:D

Egy óra múlva repülünk. :)

Az én olvasás kihívásom az idei évre szerintem az lesz, hogy találjak egyáltalán egy olyan könyvet, amit képes vagyok végig olvasni. Eddig két kudarcba fulladt próbálkozásom volt. Az első, Ernest Hemingway és első feleségéről szól, A párizsi feleség... a negyedéig bírtam olvasni, számomra végtelenül vonatott és unalmas volt, pedig csupa jót olvastam és hallottam róla. Nem fogom kiolvasni. A másik a Rém hangosan és irtó közel meg annyira kusza számomra, ugrál az időben, lassan azt sem tudom ki kicsoda, követhetetlen, zagyva, amúgy biztos jó, csak nem fogom megtudni, mert ennek még a negyedéig sem jutottam.

Szeretem az életem. Gondoltam, hogy ennél valami többet írok, de ebben az egy mondatban úgyis benne van a lényeg. Nyilván itt a töredékét (sem) mesélem el, nem mesélek az apró vagy súlyosabb gondokról, a hétköznapokról, a küzdelmekről, de ugyanúgy sok jóról sem, ami nap mint nap megtörténik velem... de mindez a távolság miatt is van..., meg amiatt, hogy vannak dolgok, amik tényleg nem változnak, és amúgy is tudom, amit a múltkor amúgy is megkaptam, hogy nem olyan jó minden jóról hallani, szóval ez minden befolyásol. Pedig valaki más mondta. Mindenesetre szeretnék többet írni, de nem tudom, hogy menni fog-e. Ma mindenesetre egy nagyon nagyon jó estém volt,  és ilyenkor nem értem, hogy miért nem tudunk sűrűbben össze jönni Katkával, mikor pedig minden különbözőségünk ellenére az egyik legjobb barátom, de azt hiszem minden jó emberrel így vagyok az életemben, miközben világosan látom az okokat.

Kábé két hétig gondolkodtam A Lajos vezetéknevén.:) (És ezt most megint csak te érted.:)

Túl vagyok a szokásos éves parámon. Megnyugvás.:) Így most már aggódhatok a repülésen, mert közben ma az is kiderült (ami amúgy az elmúlt napokban bizonytalan volt), hogy tényleg utazunk jövő szerdán. Kicsit vegyes érzelmekkel, de nyilván szarul hangzana, ha most ezen nyifognék, miközben amúgy ez egy tök szuper dolog, csak ugyebár a sorsnak megvan az a természete, hogy maga szereti rendezni a szálakat, így picit visszavett az izgatottságunkból. Próbálom Kevintől eltanulni, hogy az amúgy általunk nem befolyásolható dolgokon ne aggódjak annyit, de még egyszerűen nem megy.:)

Voltunk színházban, moziban, voltunk vacsorázni, megünnepeltünk a házassági évfordulónkat (az elsőt) :) és voltunk a helyünkön, és előettem a szekrényből azt a gyönyörű tüll szoknyát és illegtem benne egy negyed órát és olyan jó volt. Boldogság. De tényleg.:)

Mivel minden régi blogom el van mentve, így néha megengedhetem magamnak a luxust, hogy visszaolvassak régi dolgokat, ha úgy tarja kedvem vagy ha valamit konkrétan keresek. Ilyenkor aztán... mint most is... vannak megdöbbenések, hogy olyan dolgok is történtek, amikre egyáltalán, de tényleg egyáltalán nem emlékszem. És ilyenkor sajnálom, hogy miért nem írtam le részletesebben anno, hogy legalább fel tudjam idézni. Nyilván nem volt fontos dolog, csak érdekes, ahogy szelektál az agy és végülis "valami más" dönti el "helyettem", hogy miből álljon össze az emlékezetes múltam.:) 

Villámcsapásként ért a tegnapi hír, szomorú vagyok. Úgy beszéltük meg Aidával, hogy ettől még utazunk, hiszen (ahogy ő mondta) az "élet nem áll meg", meg amúgy is nagyon vár bennünket és jót fog tenni neki, hogy vele leszünk. Mégis nagyon fura lesz így elutazni, nem lesz felhőtlen és nem lesz olyan igazán vidám, mint terveztük. Ettől még persze biztosan nagyon jó lesz, és ettől még nekünk ugyanúgy nagyon lenyűgöző és nagyon nagy élmény, csak mégis... más. Emlékszem, mennyire egyedül voltam, mikor megtudtuk, hogy apám beteg. Aida akkor már külföldön élt, a kórház folyosójáról hívtam fel bőgve és mondtam el neki, hogy mi van. Máig előttem van a kép, sosem fogom elfelejteni, azt hiszem a tegnap estét sem. 

Egy giganagy sötét felhő bekúszott a közel-kelet egére. Az utazásunk bizonytalan. Ha biztos is, egész más lett, mint terveztük. Szomorú vagyok. Talán az út miatt is, de nyilván inkább csak a hír miatt. Picsa élet. De tényleg.:(

Találtam egy ilyen jót:
Olvasás kihívás

Tökéletes.:) 

A mai reggelben az volt az egyetlen vigasztaló, hogy a villamoson lengyelül beszélt mellettem egy fiatal pár. Amúgy borzasztó nehezen indultam neki ennek a hétnek, és nem igazán mondhatnám, hogy fékezhetetlen lendülettel vágtam bele a munkába.:) Este eleve alig tudtam elaludni, mire elaludtam mindketten felriadtunk valami zajra, mert az egyik kép úgy gondolta, hogy pont most veti bele magát a mélybe.:) Szarul volt rögzítve, és nem ábrázol embert, úgyhogy no para, mielőtt belegondolnánk valamit.:) Deviszont elkészült az útlevelem, el is csattogtam érte, újfent szuper kép került bele, de mindegy, így akár már holnap indulhatnánk.:) Dem ár csak alig több, mint három hét, szuppper, de hogy emberek mennyire nem tudnak örülni más örömének, az már komolyan undorító. Bár nem is az a jó szó, hogy nem tudnak örülni, mert amúgy nem érdekel ki minek örül, hanem inkább irigyek. Mert mindenki azt hiszi, hogy csilliárdos vagy, ha már elrepülsz valahová.... ááá... micsoda korlátoltság, de amúgy meg ha az is lennél és tisztességgel, akkor arra miért kéne irigynek lenni? Na mindegy, lehet, hogy csak nekem vannak ilyen kretén ismerőseim meg barátaim, bár hozzáteszem alig pár ember tudja, hogy elutazunk és az is igaz, hogy ezt az magatartást ugyanezen embereknél már az esküvőkor is észre vettem. Mindegy, mert amúgy is drasztikus barátleépítés fog következni, egyszerűen elegem van a felszínes kapcsolatokból. Amúgy meg biztos nekem is vannak jellemhibáim, de valahogy irigy sosem voltam.