Fura, hogy miért pont azok a dolgok, momentumok, mondatok égnek bele az ember elméjébe, amik beégnek. Hogy mitől lesz egy emlék fontosabb, mint a többi, hogy mitől marad az a valami biztos ponton, kitörölhetetlenül. Valami, ami látszólag jelentéktelen, és ezek szerint mégsem. Kiskoromból például mikor egy óriási diófa alatt ültünk a bátyámmal az udvaron és játszottunk. Nagyon kicsi voltam és borzasztó rég volt és ennélfogva elég kevés dologra emlékszem konkrétan azokból az időkből, de ezt, mintha egy filmet néznék, bármikor fel tudom idézni, a fényekkel, a hangokkal, a hangulatokkal együtt. Ez az egész egy sokkal későbbi, mondhatni újabb kori sztoriról jutott eszembe, amit tegnap meséltem a többieknek, ami annyira mélyen és valóságosan bennem él, mint mondjuk a diófa 83-ból. Aztán ahogy így eszembe jutnak ezek a mélyen bennem élő emlékek, rájövök, hogy nyilvánvalóan azért, mert érzelmileg hagytak így-vagy úgy mély nyomot. Végülis hogyan máshogy hagyhatnának. Logikus. Mert akkor mikor megtörtének, valamiért nagyon fontosak voltak, még ha látszólag jelentéktelenek is. Tényleg, némelyik banális apróság. De gondolom, ezzel mindenki így van. Azt mondjuk nagyon szeretem, hogy a rosszabb dolgokat valahogy kitakarítja a tudatalattim, és sokkal több jóra, mint rosszra emlékszem. Érdekes, az első férjemről (fura, ezt szerintem még egyszer sem írtam le) például elég kevés emléket őrzök, kevés a hangulat, a momentum ami megragadt, ami úgy igazán élesen bennem élne. Sem jó, sem rossz. Jó nyilván kevesebb volt, a rosszakat meg elintézi a tudatalattim. De érdekes nagyon, például ahányszor felszállok a hármas metróra, mindig körülnézek, nincs-e épp ott, mert tudom merre lakik és tudom, hogy főleg azzal jár. Ilyenkor azt sem tudom, hogy hogy reagálnék, ha találkoznánk (évek óta nem láttam), magabiztosabb pillanataimban néha szinte várom, mert szeretném, ha látná vagy tudná, hogy jól vagyok, néha meg tudom, hogy elbújnék, ha meglátnám. Mostanában épp az előző van, de nem találkozunk. Persze tudok így élni.:) De tegnap megint találkoztunk BK-val. A szokásos mulatkázós este, amin gondolkodtam, hogy elmenjek-e, de végülis arra jutottam, hogy nem akarok kimaradni a társaságból miatta, emiatt. Felnőtt emberek vagyunk, vagy mi, nyilván néha fura, de tudni kéne ezt kezelni. Nekem őt, neki meg engem. Gondolkodtam rajta, beszélgettem is barátnőkkel erről, és be kellett látnom és elfogadtam, hogy miért nyúl vissza a múlthoz, miért dédelget dolgokat. Értem, megértem, majd valahogy kezelem. Így menetem el tegnap és végülis nem bántam meg, minden sokkal jobb volt, eleve kevesebbet beszélgettünk, szóval nem volt semmi gond, nem volt konfliktus. Azt hiszem ő is megértett engem, hogy szeretem Kevint, hogy boldogok vagyunk, hogy jól vagyok, és hálás vagyok neki, hogy ő anno hülye volt és hagyta, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy alakultak. Nálam egy elég erős vonal van az életem között és aközött, hogy mindig egy kicsit másképp fogok rá nézni, mert ő ő és nem csak egy valaki. Lehet, hogy ez így nem normális, de az ember múltját megváltoztatni nem tudja. Viszont most már teljes nyugalommal él együtt a múltam meg a jelenem. Igen, talán néha eszembe jut, mindig is tudtam néhány dologról, már anno, mikor megtörtént, hogy nem fognak nyomtalanul elmúlni. Ez olyan, mint a Badacsony meg a Börzsöny, a cserépkályha, a butella meg az ugató kutyák.:)