Megint a négyeshatoson. Margit híd Budai hídfő. "Máskor" mindig sokkal többen vannak vannak, nem egészen értem. Annyira szeretnék egy biciklit. Utoljára talán valamikor talán hét évvel ezelőtt bicajoztam Pesten, és már biztosan félnék, de mégis egyre többször felötlik bennem a vágy, hogy biciklizzek. Jászai Mari tér. Emlékek. Ez ugyan nem egy biciklis emlék, de erről rögtön eszembe jutott, mikor egyszer B. Borival végig száguldottunk a körúton egy nyári éjjel, ő tekert én meg a hátsó ülésen ültem és végtelenül szabadnak éreztem magam. Biciklizés. Szabadság. Mindenképpen veszünk két bringát, amint az anyagi helyzetünk engedi... egyelőre úgy a harmincadik a sorban, de nem baj.:) Mindjárt leszállok.

Kifejezetten vicces, hogy mindössze 4 nap utazás van betervezve egész nyárra, de már másodszorra kell eltolni és átszervezni.:) Most épp úgy alakult, hogy Kevint felkérték esküvői tanúnak, amire nyilván nem lehet nemet mondani... :) pláne, ha az ember nővéréről van szó, még akkor sem, ha csak két tanús esküvő lesz meg egy 6 fős ebéd.:) Egyébiránt nagyon örülünk.:) Így csak augusztusban megyünk Krakkóba, addigra viszont már biztosan beköltözünk, így jobb is lesz elutazni. 

Nehezen viselem magam mostanában. Nem tudom pontosan mi a bajom (de ahogy olvasom, ezzel nem vagyok egyedül.) Az mondjuk egyértelmű, hogy bár a türelem nagy erény, de minden bizonnyal nem volt türelmem kiállni a sort, amikor osztogatták. Haha. Egyre nyűgösebben viselem ezt az egész felújítást, meg otthontalanságot. Mert bár nyilván tök jó, hogy nem a híd alatt kell élnünk, de kényelmetlen és bizonytalan érzés, hogy az ember nem otthon van. Kevin nem érti, miért vagyok pesszimista, hogy sosem lesz kész, miközben már egy csomó minden kész van, de még mindig nem látom a végét és még legalább másfél-két hónap mire költözünk. Hülyeségeken felkapom a vizet, nyilván ezt Kevin is rosszabbul viseli és nem biztos, hogy minden helyzetet úgy kezelek, ahogyan azt kell. Picit aggaszt az is, hogy talán nem volt jó döntés, ilyen (viszonylag) közel költözni anyósomhoz, aki amúgy kedves meg aranyos, de nekem néha sok és állandóan lavírozni kell, hogy hogy ne bántsak meg egy hetvenhét éves idős embert. Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ez gond lehet, és remélem nem is lesz... de majd kiderül, ha beköltöztünk. Közben az is nagyon fura, hogy az elmúlt pár hétben egyre többször eszembe jut apu és egyre szomorúbb leszek, ha eszembe jut. Amúgy is sokszor gondolok rá, de mostanában más. Két hét múlva lesz öt éve, hogy meghalt, és józan ésszel azt gondolnám, hogy ez nem számít (mármint az öt éves évforduló) a szomorúság mértékében, de úgy tűnik mégis. Készakarva próbálom elhessegetni ilyenkor a gondolataimat, nem azért hogy ne gondoljak rá, csak, hogy ne legyek szomorú. Talán emiatt is vagyok mostanában kicsit zizzent, néha sírok és nagyon hektikus a hangulatom. Mindenesetre nagyon szeretném, ha elmúlna.

Amúgy végre nyár van, bár ezen a hülye időn nem látszik (amúgy szerintem ez nonszensz, hogy még két hónapig sincs igazi nyár) és végre csak ügyeleti napokon dolgozunk, illetve dolgoznánk, ha nem kapnánk a nyakunkba megint három ellenőrzést. wtf. De most komolyan, évek óta ez a szivatás megy. De ahogy ránézek a naptárra, látom, hogy már csak 3 hét és utazunk Krakkóba és ez igazán felvillanyoz.:) Igaz csak pár nap, és igaz, hogy nem lesz más nyaralás a nyáron, de ez annyira jóóóó.:)

Tudom, hogy hiányzom, csak nem akarjátok mondani.:)

Azért vagyok picit eltűnve, mert idő közben birtokba vettük a lakást és nagy hirtelen bele is vetettük magunkat a felújításba. Így már második hete, minden este mocskosan, piszkosan és dög fáradtan esünk haza, rendszerint kilenc és tíz óra körül. (Mert munka után persze mindig valamiért el kell menni valamelyik barkácsáruházba.) Néha hülyeségnek tartom ezt az egészet, hogy mindent mi magunk csinálunk, de azért legbelül roppant büszke vagyok magunkra és attól függetlenül, hogy néha azt hiszem, hogy sosem lesz kész és nagyon fárasztó, azért élvezzük. Igazából mi még az esküvőnkön is barkácsoltunk, mert gyertyagyújtás meg homokszórás helyett egy ládikába beletettünk egy üveg bort, két poharat és két levelet, amit egymásnak írtunk, és lekalapáltuk a szertartáson, Majd a tizedik házassági évfordulónkon fogjuk kibontani. Szóval, mi ilyen ezermeseterkedők vagyunk.:) Egyébiránt egészen jól haladunk, már két fallal kevesebb van és a fürdőszoba is alakul, ahol tégláig kellett leverni a csempét. Vízet is szereltünk, mert az eddigi helyiségek funkciója megváltozik, ami eddig konyha volt, az háló lesz, ami szoba, az pedig konyha. Most már látjuk, hogy a tervezett költözés pár héttel csúszni fog, de nem baj.

Igyekszünk azért pihenni is. A múltkori pécsi út nekem végülis elég jól sikerült, ha nem is minden szempontból volt szuperfantasztikus, de azért nagyon jót tett a lelkemnek. Élveztem a napsütést, még napoztam is az erkélyen, imádtam a svédasztalos reggeliket (amúgy reggelire bármennyit tudok enni és élvezem amikor válogathatok, nekem már önmagában egy ilyen svédasztalos reggeli felér egy nyaralással). Voltam színházban is, és az utóbbi idő egyik legjobb színházi élménye volt, szóval alig várom az őszt, hogy újra megnézhessem. Idő közben évadot is zártunk, semmi különös, de egész jó kis este volt. Kifejezettem jó volt kicsit csinibe vágni magam és lazulni a nagy munkálatok közepette. Életemben először ettem vaddisznópörköltet, és még a direktor úr is külön megdicsért bennünket az évados munkánkért, szóval szavam nem lehet.:) A hétvégén meg kirándultunk egy nagyot Kevinnel, voltunk a Börzsönyben, kisvasutaztunk, hazafele Dobogókőn megvacsoráztunk és hétfőn újult erővel bele vetettük magunkat a felújításba.

És megmagyarázhatatlan módon, rengeteg fagyit illetve jégkrémet eszek az idén. Már szerintem most sokkal többet, mint az elmúlt években összesen.:)

Az igazat megvallva, Pécset még mindig imádom. És most megint elfogott az a hihetetlen vágy, hogy vidéken éljünk, ami mindig elfog, amikor itt járok. Délután megérkeztem, aztán elfoglaltam a csodás helyem a Pátriában, napoztam kicsit a teraszon, találkoztam a többiekkel, megvacsoráztunk, voltunk színházban, aztán koktéloztunk egyet, most meg itt ülök az erkélyen és blogolok. Ez mennyire jó már. Minden tök jó, de azért hihetetlen, hogy mennyire tud hiányozni Kevin, és ez jó érzés. Most is ráeszméltem, amire már sokszor,  hogy mennyire jó és természetes vele minden, és nekem akkor a legjobb, ha vele vagyok. Ezt már mondjuk már mindig érzem, nem kell ráeszmélnem, csak ha távol vagyunk, mégis kicsit más. Az is érdekes, hogy úgy érzem, ha nem vagyok vele, akkor inkább vagyok egyedül, mintsem másokkal, mint ezen a hétvégén. Vagy csak nem a megfelelő emberekkel vagyok. Mindenesetre fogok holnap találni magamnak pár órát, amikor csak magam bóklászom városban. Nekem régen is ment ez a műfaj, mikor egyedül voltam sokat jártam erre-arra magamban, utaztam, hosszúhétvégéztem, és igazából sokszor azt gondoltam, hogy én olyan magányos farkas típus vagyok, pedig nem, csak Kevinnel akkor még nem találkoztam. És vele mennyi minden megváltozott.:) Nade szóval Pécs szuper, és vicces, hogy ismerősök jönnek szembe az utcán és nyüzsgő a város, mégis nyugodt és csendesebb, mint Pest, így megvan benne az a kettősség, ami bennem is, azt hiszem. Na de azon még mindig nem térek napirendre, hogy miért kell arra megjegyzést tenni, hogy én két koktélt is ittam. Nem azt mondom, hogy támogatom az életvitelszerű ivást, de azért had' érezzem már jól magam, és itt most egyáltalán nem az alkoholon van a hangsúly. Mert nem azzal van a baj, hogy az emberek különbözőek, csak azzal, mikor valaki azt hiszi, hogy ha bubimentes ásványvizet iszik jég nélkül, akkor külömb nálam. Mindegy, végülis nincs jelentősége. Pécs szuper. Nekem szuper. Így minden szuper.:)

Nem tudom, épp merre jár a vonat és mivel nincs kedvem olvasni, még az is lehet, hogy elunom magam, mire Pécsre érek. Olyan, mintha Dömötör András ülne velem szemben, de megismerném, biztosan tudom, hogy nem ő az.

Azt hiszem öt éve ültem utoljára vonaton, ami nagyon sok idő, ahhoz képest, hogy hány tízezer kilométert vonatoztam anno. Évekig ingáztam otthon és Szeged, majd Pest és Szeged között, amíg egyetemre jártam. Általában 2-3-szor egy héten, csak azért, mert kezdetben az volt a heppem, hogy nem akarok Pesten élni, ezért elementem otthontól jó messzire tanulni, majd kitaláltam, hogy mégis Pesten akarok élni, ezért felköltöztem Pestre,  majd három évig visszajártam az egyetemre. Rám jellemzően értelmes.  Miután éveket szívtam, rájöttem, hogy mennyire nem érdekel ez az egész és végül nem írtam meg a diplomámat. Ezért többen a mai napig hülyének tartanak. (Még csak Sárbogárdnál járunk. Basszus.) Később vidéken éltem És Pestre jártam dolgozni, akkor azért vonatoztam évekig. Aztán ott voltak még azok a trükkös vonatjegyes nagy utazások, amikor egyszer egy hátizsákkal a hátunkon elmentünk hetekre Portugáliába (ó, milyen szerencsés vagyok). Egyszer meg  Észtországba, keresztül Ausztrián, Németországon meg Lengyelországon, kikerülve a szlovákokat, mert ők ismerték a trükköt.:) Hazafelé négy napig utaztunk és azt hittem sosem érünk haza, de azóta is tudom, hogy Tallinban a legkékebb az ég és Saareema valójában a világ vége. De erről órákig tudnék mesélni.:) Most mondjuk épp vannak fölös óráim, csak mobilon nem túl konfortos a pötyögés.

Mindenesetre most megyek POSZTolni, ha már úgy alakult, hogy Kevinnek a Balcsinál van céges programja... én meg nem akartam a menekültszállásunkon egyedül múlatni az időt. Amúgy is évek óta nem voltam már Pécsen, pedig nagy kedvenc, vagy legalábbis az volt, amíg volt bennem iránta némi elfogultság. Persze pasi volt a dologban, és annak rendje és módja szerint igazi szívfájdalom volt.:) Jesszus, de rég volt. Akkor kezdtem blogoni, úgyhogy ha jól számolom, már 12 éve. I-nek azóta már vagy két gyereke is van, pár évvel később még az épülő házában is körbe vezetett, de már évek óta nem beszéltünk. Azóta ez az elfogultság Pécs iránt megszűnt, és az egyik utolsó közös nyaralás óta apuval nem is jártam itt, úgyhogy biztos más lesz. Mindenesetre ezzel most megnyitom a nyarat.:)