Éjjel

Fél négy és én nem alszom. Hanyatt fekve bámulom a plafont, az új függöny (mert két ablakon már van) árnyékait, már hallom a HÉV-et, az első buszokat, ébred a város, miközben a pékek már rég dolgoznak (pékeket nem hallok). Napok óta, igazából mióta átköltöztünk rosszul alszom, nehezen szokom a zajokat. A háló még nincs kész, a nappali utcai és a nyitott ablakoknál minden behallatszik. Még mindig nagyon meleg van és ver a víz, már ittam, mert szomjas voltam, pisiltem, mert kellett, az orrom bedugult (kezdődik az allergia) és ez lassan több, mint egy hete így megy. Csak onnan tudom, hogy néha alszom is, mert valamelyik éjjel megtörtént, hogy Hevesi Tamás belém szeretett.:) Szóval így vagyunk.:) Kevin közben felébredt, megkérdezte "minden rendben?" (mobilon pötyögök), kicsit mocorgott és újra elaludt. Reggel persze nem fog emlékezni semmire.:) Cuki. Szeretem. Az hittem időközben jól elálmosodom és majd kiesik a telefon a kezemből, de magunk közt szólva lófasz (most fogalmam sincs hogy kellene ezt áthúzni, de az okoska automatikusan átírta lótuszra), szóval lótusz se történik semmi. Gyűlölöm, amikor nem tudok aludni és ezt kezdem unni.:(

Öt

Bármily hihetetlen is, de már öt éve nagyon jó... együtt... Kevinnel. Akkor egy hullócsillagos dunaparti első randevúnk volt, most egy nyaralós hangulatú, lángosos, szintén dunaparti kis esténk. Otthon pezsgőt bontottunk és megállapítottuk, hogy ez a háborús övezetté nyilvánított lakás, a mi közös otthonunk a legjobb évfordulós ajándék.:) Merthogy lassan egy hete beköltöztünk, és bár még minden nagyon kaotikus, a "hálószobában" még az előző konyha csempéi a falon, a fürdőben mosogatunk és egy széken a kád mellett van az edényszárító, az ablakon sötétítő gyanánt valami régi ágytakaró meg paplanhuzat lóg, nincs hűtőnk, konyhabútorunk, igazából nincs is konyhánk, csak egy helyiség, ami majd konyha lesz, kábé ötven dobozban az életünk, a tv a földön és egy kanapén és egy asztalon meg két összecsukható széken kívül nem igazán van bútorunk, a pénzünk elfogyott, anyagilag gyakorlatilag a béka segge alatt vagyunk (nem igaz, az alatt is sokkal) és ezt a részét egyáltalán nem így terveztük, de így alakult... szóval igazából még semmi sincs a helyén, de azt hiszem, hogy ez a közös otthon akkor is nagyon nagy dolog. És számomra ez az öt év is.:) Még minimum tízszer ennyit együtt kívánok magunknak.:) 

Időzítés

Nyilván akkor csesz le valamiért a direktor úr, és én akkor érzem azt, hogy mostaztán ki kell állnom magamért, amikor a fieztésemelésem végre porondra kerül. Évek után. Annyira jól tudok időzíteni, de tényleg. Alapesetben azt gondolnám, hogy egy konfliktustól még el kell tudni vonatkoztatni és ez nem befolyásoló tényező, de attól tartok, ez nem az a hely. És nyilván hússzor elolvastam a levelet, mielőtt rányomtam a küldés gombra, most mégis azt gondolom, hogy nem kellett volna elküldenem. Viszont ez már mindegy kategória.

Villám

Azt hiszem, mindig is apu volt a villámhárító köztem és anyu között. Az ő létezése volt, ami a köztünk lévő súrlódásokat és különbözőségeket árnyékolta, és így puhább és tompább volt minden ütközet közöttünk. Nálunk mindig is érzékelhető volt ez az anya-fia, apa-lánya párhuzam, nekem mindig is fájt, hogy úgy éreztem anyám nem tud megbékélni velem, mintha mindig is zavarta volna és a mai napig zavarná bennem valami, valami amivel nem tud mit kezdeni, valami, amit nem szeret bennem. Apámmal más volt, volt egy kimondatlan véd-és dacszövetség közöttünk, ami pedig azt hiszem anyunak fájt. És ez fordítva működött a bátyámmal. Korán elkerültem otthonról, 18 évesen egyetemre mentem az ország másik végébe, mondhatni kirepültem egy biztos és megbízható szülői háttérrel mögöttem, ami tagadhatatlan és nem is felejtem el soha, hogy mennyi támogatást kaptam a szüleimtől. A dolgok jól alakultak, tisztes távolságban könnyebb kezelni helyzeteket, hamar elkezdtem dolgozni a suli mellett, részben önállósodtam, a családunk működött, valahogy minden és mindenki a helyén volt és mikor felköltöztem Pestre, a bátyámmal való kapcsolatom is nagyon szoros és baráti lett. A családunkat tekintve azt hiszem az a pár év volt a legszebb, legalábbis az én szemszögemből. Ugyanakkor mindig is ott volt ez a kezelhetetlen feszültség anyámmal, ami kevésbé volt feltűnő, ha nem foglalkoztam vele. Később megismerkedtem az első férjemmel (ezt még most is olyan fura leírni) a "szülőfalumban" építettünk egy házat és leköltöztünk. Közben a bátyám is megismerkedett a barátnőjével, így minden eléggé megváltozott. Aztán eltelt néhány év. A házasságom és válásom részleteibe most nem megyek bele, amúgy is biztosan meséltem már, mindenesetre azt tudni kell, hogy részemről egy nagyon nehéz és gyötrelmes időszak volt, mire eldöntöttem, hogy el akarok válni. Igen, én akartam elválni. És csak egy okom volt, a mérhetetlen és felfoghatatlan boldogtalanság. De ezt most hagyjuk. Mikor ez az egész kiderült és véglegessé vált, gyakorlatilag egyedül maradtam. Apám azt hiszem kicsit beleroppant, nehezen tudta feldolgozni, anyám pedig nem állt mellém. Sosem felejtem el, mikor ott ültem a konyhájukban és azt mondogatta, most mi lesz szegény volt férjemmel. Hogy ezt nem tehetem vele. Satöbbi. Sorolhatnám. Én meg nem értettem semmit. Nem értettem, hogy miért nem érti, hogy nekem nem volt jó, hogy szenvedtem, hogy nem érdekelt, hogy ki mit gondol, meg hogy szégyen-e. Nem értettem, miért lettem hirtelen egyedül és miért nem támogat senki. Aztán ez is elmúlt, ezen is túljutottam, de ez a konfliktus anyámmal már mély nyomokat hagyott bennem. Folytattam az életem, újra Pestre költöztem, elindultam megint a nulláról (minden szempontból, de most ez sem részletezem). Közben megint eltelt néhány év, de már semmi nem volt olyan, mint régen. A tesóm gyakorlatilag kivonta magát a családból, mert a barátnőjével együtt rengeteg konfliktus, vita és veszekedés "költözött" közénk, ami természetesen azóta is állandó állapot. Apám azt hiszem ezt sem tudta feldolgozni. Aztán egyszercsak beteg lett. A lehető legtöbb időt otthon töltöttem, hétvégenként ingáztam haza, amennyi időt csak tudtam, próbáltam vele lenni és közben támogatni anyut, aki néha az idegösszeomlás határán állt. A tesóm távol tartotta magát ettől az egésztől, nem nagyon látogatott haza, így egyedül voltam. Kilenc hónap telt el így, aztán apu meghalt. És vele együtt a család is. Anyu egyedül maradt, iszonyú egy év következett, néha azt hittem öngyilkos lesz és tehetetlen voltam, mire egy idő után sikerült rábeszélni, hogy szakemberhez forduljon. A dolgok csak lassan változtak, de aztán anyu felköltözött Pestre, de ugyanúgy egyedül van és ugyanúgy magányos, mint előtte. És már köztünk sincs villámhárító. Úgy fél évente van egy komolyabb kiborulásom, mikor valamin össze veszünk, vagy valamivel nagyon megbánt és nem tudom tartani magam. Ilyenkor egy fél napig bőgök és nem tudok mit kezdeni magammal, felteszek magamnak újra számtalan megválaszolatlan kérdést és küzdök a bűntudattal, amit ébreszt bennem. Ez a menetrendszerinti kiborulás mára esett. Mert mondtam valamit a telefonba, amit ő félre értett és persze megint ott tartunk, hogy egy "darab szarként kezelem" meg, hogy jobb lenne már ha "megdögölne". Ezeket természetesen ő mondta. És ezeket a beszólásokat természetesen nem tudom kiborulás nélkül kezelni, egyszerűen nem tudom ilyenkor mit kéne tennem. Sosem voltam elég jó, sosem leszek elég jó. És nem tudok a saját érzelmi korlátaimon túllépni. Tényleg próbálkozom. De úgy tűnik kevés a próbálkozásom. nagyon fáj, ami történt, miatta is fáj, hogy apu meghalt, hogy egyedül maradt, hogy magányos. De sajnos nem tudok mit tenni. Fura, hogy pont most történt ez, mikor Pilla is hasonló dolgokat mesélt és a helyzet itt is ugyanaz. Nem tud mit kezdeni az idejével, nincs értelmes elfoglaltsága, nem jár társaságba, és itt Pesten nincsenek is barátai. Egyedül maradt. Ráadásul két ilyen gyerekkel, mint mi vagyunk... úgy értem, velem sosem jött ki igazán jól, nem volt soha klasszikusan jó anya-lánya viszony közöttünk, nem tudok kiút lenni a magányából. Kevés a közös program, Kevinnel is fura a viszonyuk, miután Kevin látta néhány kiborulásomat miatta, tartja a távolságot, és sokszor nem érti, miért viselkedik velem úgy, ahogy. A tesóm meg... hát igazából vele többet találkoznak az unoka miatt, de leginkább csak azért és bárhonnan is nézzük, de szerintem durván kihasználják, amit ő hagy, mert egyedül van, és gondolom két "fél" gyerek, még mindig jobb, mind egy "fél" vagy egy sem. Durván leegyszerűsítve a dolgokat. Persze ez az egész nem hiszem, hogy egy bejegyzésben elmesélhető, és az is lehet, hogy valami félre érthető. De mindegy, ez most kijött belőlem. Most pár napig megint tipródom, mert ilyenkor azt sem tudom mit csináljak. Ha felhívom, sokszor sértett és nem áll velem szóba, ilyenkor büntet, érzelmileg zsarol. Mindezt egy kibaszott fél mondat miatt. De az is megtörtént már, hogy másnap úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ha minden nap hívom, azt mondja, csak kötelességből, menetrendszerűen telefonálok, ha nem hívom, akkor meg nem törődöm vele. Lavírozok. Ahogy tettem eddig, teszem eztán is. A "beszéljük meg a dolgokat", higgyétek el, nem működik. Sajnos.