Kicsit sűrű lett az élet... megint... persze nem feltétlenül baj, csak kezdek fáradni.:) Csak az a kár, hogy nincs is nagyon kedvem írni. Napi tíz órácskákat dolgozom és várom a karácsonyt... nagyon! :) Aztán majd jövök egyszercsak.

Bár nem kávézom de szeretem ha reggel belépve, friss kávéillat fogad.:) Aztán megnézem valaki volt-e olyan buzgó hogy dolgozott a hétvégén és írt is levelet... de szerencsére senki... így van időm megnézni kedvenc ismeretleneim mit írtak... megnézem Krakkót is, megnézem hány fok van... csak mert az érint, kicsit álmodozom... aztán lassan dolgozni is elkezdek.:)

Miután hétfőn írtam egy levelet, hogy mikor találkozzunk a héten... és most, péntek háromnegyed kettőkor még nem kaptam rá választ... végül is egy kisebb vargabetű után azt mondhatjuk, hogy ezt a barátságot most már hivatalosan is kidobtuk a kukába. Nyilvánvaló, hogy vannak elvárások, amiknek sosem tudtam megfelelni... valószínűleg most már nem is akartam. De... már legalább nem lesz bennem hiányérzet... most már tudom, hogy már túl voltunk azon a bizonyos ponton... és ezért valószínűleg kár volt próbálkozni... mert vannak dolgok, amiket nem lehet visszahozni. De minden közös élményünk nagyon értékes marad számomra... Végszó.

Holnap irányt veszünk és elutazunk kicsit a Viharsarokba vidéki rokonokat látogatni. Végre megmutatom Kevinnek nagyszüleim régi házát, amerre muszáj mindig elmenni, hogy nehogy valaha is elfelejtsem melyik volt az a ház... amit néha megnézek a neten, hogy nem árulják-e véletlenül... amit ugyan meg nem vennénk, csak jó eljátszani a gondolattal.:)

Haladok a karácsonyi díszekkel... de borzasztó lassan és mivel még nincs kész darabom... mert olyan lassan haladok a munkafázisokkal... szóval még mindig nincs képem róluk, de azért lassan lassan majd csak lesz.:)

Amúgy jóság van... és ez jó.:)

Simán el tudnám tölteni az időt, hogy egész nap a Pinterestet böngészem munkaidőben... ebből a szempontból aggályos, hogy rendre ellátnak munkával.:)

Annak a bizonyos barátságnak a margójára...
Hogy is mondjam, hogy jól mondjam... Kicsit fura, hogy mennyire szerettem volna "rendbe hozni" és mindig azt hittem, hogy hiányzik... ő vagy talán csak annak a régi barátságnak a hangulata... és lassan rá kell jönnöm, hogy mégsem. Azt hiszem, erősebb volt bennem az akarat, mint a valódi érzés... Mégis azt érzem, hogy kellett ez... még akkor is, ha most még nem egyértelmű, csak sejtem, hogy úgy alakul, hogy nem alakul semmi... és még csak nem is gondolom, hogy baj lenne... szóval így kellett lennie. Túl sok minden megváltozott... nyilván mi is... és akkor, akkori élethelyzetünkben tényleg úgy tűnt, hogy ez a barátság tűzön-vízen át... Most meg inkább úgy érzem, inkább az ismeretlen, inkább új barátok, ha úgy hozza az élet...

Ebben a hétben sűrítve benne volt az egész élet. Temettünk és sírtunk. Kisbence született és örültünk. És sírtunk.... örömünkben.:) Ünnepeltünk.... aranylakodalmat... számomra borzasztó kedves emberek fél életét... és örültünk és kicsit sírtunk is... örömünkben. Körforgás... és nekem ez a torta volt a korona, amit ajándékba késíztettem... hihetetlen sok munkával... de óriási büszkeséggel tölt el, hogy ilyen gyönyörűre sikerült.

 

   

 

 

Azon kívül, hogy reggel óta pörgök a temetés meg a tor miatt... és ezért rohadtul fáradt vagyok, főleg idegileg... sokat nem tudok mondani. Ez egy nagyon szar nap volt. Cserébe tortát sütök.

sikeresen újra vörös hajat varázsoltam magamnak. kár, hogy természetes fényben valahogy nem sikerül látnom... de állítólag mehetek emberek közé.:) kicsit még fura, de amúgy még a lelkem mélyén is vörös vagyok, úgyhogy megtartom... és hogy a konyha passzoljon a hajamhoz, kifestettük izzó homoktövis színűre... amúgy nyilván nem azért, hogy passzoljon.:)