Egy óra múlva repülünk. :)

Az én olvasás kihívásom az idei évre szerintem az lesz, hogy találjak egyáltalán egy olyan könyvet, amit képes vagyok végig olvasni. Eddig két kudarcba fulladt próbálkozásom volt. Az első, Ernest Hemingway és első feleségéről szól, A párizsi feleség... a negyedéig bírtam olvasni, számomra végtelenül vonatott és unalmas volt, pedig csupa jót olvastam és hallottam róla. Nem fogom kiolvasni. A másik a Rém hangosan és irtó közel meg annyira kusza számomra, ugrál az időben, lassan azt sem tudom ki kicsoda, követhetetlen, zagyva, amúgy biztos jó, csak nem fogom megtudni, mert ennek még a negyedéig sem jutottam.

Szeretem az életem. Gondoltam, hogy ennél valami többet írok, de ebben az egy mondatban úgyis benne van a lényeg. Nyilván itt a töredékét (sem) mesélem el, nem mesélek az apró vagy súlyosabb gondokról, a hétköznapokról, a küzdelmekről, de ugyanúgy sok jóról sem, ami nap mint nap megtörténik velem... de mindez a távolság miatt is van..., meg amiatt, hogy vannak dolgok, amik tényleg nem változnak, és amúgy is tudom, amit a múltkor amúgy is megkaptam, hogy nem olyan jó minden jóról hallani, szóval ez minden befolyásol. Pedig valaki más mondta. Mindenesetre szeretnék többet írni, de nem tudom, hogy menni fog-e. Ma mindenesetre egy nagyon nagyon jó estém volt,  és ilyenkor nem értem, hogy miért nem tudunk sűrűbben össze jönni Katkával, mikor pedig minden különbözőségünk ellenére az egyik legjobb barátom, de azt hiszem minden jó emberrel így vagyok az életemben, miközben világosan látom az okokat.

Kábé két hétig gondolkodtam A Lajos vezetéknevén.:) (És ezt most megint csak te érted.:)

Túl vagyok a szokásos éves parámon. Megnyugvás.:) Így most már aggódhatok a repülésen, mert közben ma az is kiderült (ami amúgy az elmúlt napokban bizonytalan volt), hogy tényleg utazunk jövő szerdán. Kicsit vegyes érzelmekkel, de nyilván szarul hangzana, ha most ezen nyifognék, miközben amúgy ez egy tök szuper dolog, csak ugyebár a sorsnak megvan az a természete, hogy maga szereti rendezni a szálakat, így picit visszavett az izgatottságunkból. Próbálom Kevintől eltanulni, hogy az amúgy általunk nem befolyásolható dolgokon ne aggódjak annyit, de még egyszerűen nem megy.:)

Voltunk színházban, moziban, voltunk vacsorázni, megünnepeltünk a házassági évfordulónkat (az elsőt) :) és voltunk a helyünkön, és előettem a szekrényből azt a gyönyörű tüll szoknyát és illegtem benne egy negyed órát és olyan jó volt. Boldogság. De tényleg.:)

Mivel minden régi blogom el van mentve, így néha megengedhetem magamnak a luxust, hogy visszaolvassak régi dolgokat, ha úgy tarja kedvem vagy ha valamit konkrétan keresek. Ilyenkor aztán... mint most is... vannak megdöbbenések, hogy olyan dolgok is történtek, amikre egyáltalán, de tényleg egyáltalán nem emlékszem. És ilyenkor sajnálom, hogy miért nem írtam le részletesebben anno, hogy legalább fel tudjam idézni. Nyilván nem volt fontos dolog, csak érdekes, ahogy szelektál az agy és végülis "valami más" dönti el "helyettem", hogy miből álljon össze az emlékezetes múltam.:) 

Villámcsapásként ért a tegnapi hír, szomorú vagyok. Úgy beszéltük meg Aidával, hogy ettől még utazunk, hiszen (ahogy ő mondta) az "élet nem áll meg", meg amúgy is nagyon vár bennünket és jót fog tenni neki, hogy vele leszünk. Mégis nagyon fura lesz így elutazni, nem lesz felhőtlen és nem lesz olyan igazán vidám, mint terveztük. Ettől még persze biztosan nagyon jó lesz, és ettől még nekünk ugyanúgy nagyon lenyűgöző és nagyon nagy élmény, csak mégis... más. Emlékszem, mennyire egyedül voltam, mikor megtudtuk, hogy apám beteg. Aida akkor már külföldön élt, a kórház folyosójáról hívtam fel bőgve és mondtam el neki, hogy mi van. Máig előttem van a kép, sosem fogom elfelejteni, azt hiszem a tegnap estét sem. 

Egy giganagy sötét felhő bekúszott a közel-kelet egére. Az utazásunk bizonytalan. Ha biztos is, egész más lett, mint terveztük. Szomorú vagyok. Talán az út miatt is, de nyilván inkább csak a hír miatt. Picsa élet. De tényleg.:(

Találtam egy ilyen jót:
Olvasás kihívás

Tökéletes.:) 

A mai reggelben az volt az egyetlen vigasztaló, hogy a villamoson lengyelül beszélt mellettem egy fiatal pár. Amúgy borzasztó nehezen indultam neki ennek a hétnek, és nem igazán mondhatnám, hogy fékezhetetlen lendülettel vágtam bele a munkába.:) Este eleve alig tudtam elaludni, mire elaludtam mindketten felriadtunk valami zajra, mert az egyik kép úgy gondolta, hogy pont most veti bele magát a mélybe.:) Szarul volt rögzítve, és nem ábrázol embert, úgyhogy no para, mielőtt belegondolnánk valamit.:) Deviszont elkészült az útlevelem, el is csattogtam érte, újfent szuper kép került bele, de mindegy, így akár már holnap indulhatnánk.:) Dem ár csak alig több, mint három hét, szuppper, de hogy emberek mennyire nem tudnak örülni más örömének, az már komolyan undorító. Bár nem is az a jó szó, hogy nem tudnak örülni, mert amúgy nem érdekel ki minek örül, hanem inkább irigyek. Mert mindenki azt hiszi, hogy csilliárdos vagy, ha már elrepülsz valahová.... ááá... micsoda korlátoltság, de amúgy meg ha az is lennél és tisztességgel, akkor arra miért kéne irigynek lenni? Na mindegy, lehet, hogy csak nekem vannak ilyen kretén ismerőseim meg barátaim, bár hozzáteszem alig pár ember tudja, hogy elutazunk és az is igaz, hogy ezt az magatartást ugyanezen embereknél már az esküvőkor is észre vettem. Mindegy, mert amúgy is drasztikus barátleépítés fog következni, egyszerűen elegem van a felszínes kapcsolatokból. Amúgy meg biztos nekem is vannak jellemhibáim, de valahogy irigy sosem voltam.