Villámcsapásként ért a tegnapi hír, szomorú vagyok. Úgy beszéltük meg Aidával, hogy ettől még utazunk, hiszen (ahogy ő mondta) az "élet nem áll meg", meg amúgy is nagyon vár bennünket és jót fog tenni neki, hogy vele leszünk. Mégis nagyon fura lesz így elutazni, nem lesz felhőtlen és nem lesz olyan igazán vidám, mint terveztük. Ettől még persze biztosan nagyon jó lesz, és ettől még nekünk ugyanúgy nagyon lenyűgöző és nagyon nagy élmény, csak mégis... más. Emlékszem, mennyire egyedül voltam, mikor megtudtuk, hogy apám beteg. Aida akkor már külföldön élt, a kórház folyosójáról hívtam fel bőgve és mondtam el neki, hogy mi van. Máig előttem van a kép, sosem fogom elfelejteni, azt hiszem a tegnap estét sem.