És még mindig megszólalok néha, amikor van véleményem... ójajjpedig, de jó lenne mindig tudni százig, ezerig számolni.:) Amúgy a múlt heti kis irodai incidens óta nyugalom van, amolyan megáll a kés a levegőben típusú nyugalom. Szóval értitek... rossz a hangulat... és akkor még finoman fogalmaztam, mert állítólag úrinő vagyok  (by direktor úr).:) Mindegy, mert akkor is úgy gondolom, hogy egy munkahely nem egy kávézó és nem pszichológiai rendelő vagy lelki-segély szolgálat és nem azért vagyok itt, hogy napi nyolc órában hallgassam valakinek a kínjait. És persze közben ne legyen véleményem, miközben ő cseszte el, mert szerintem normális ember nem vesz fel tizenötmilliót csak azért, mert lakópark kell... persze tudom panelban élni nem menő... most meg sír, mert ugye deviza éssatöbbi. De azért a tenger mellé elment nyaralni, mert az jár neki. Persze, így is lehet élni, csak nekem nem kell mesélni róla. Amúgy is unom már ezt a folyton sírást. Szerintem sem leányálom az élet, sőt szerintem eztán csak rosszabb lesz, de mellékes. És ezért miért kell folyton panaszkodni, hogy szarazélet? Persze lehet, hogy csak azért gondolom így, mert nekem nem annyira szar, és innen könnyebb dumálni.:) Na mindegy. De azért elmesélem, hogy a minap megint milyen álmom volt... Egy korábban valamilyen szociális intézményként működő, elhagyatott kastélyban épp filmforgatás volt én pedig egy félre eső, napfényes és parkra néző szobában a küszöbön üldögélve valami édes szirupba mártogatott, óriási eperszemeket eszegettem egy fehér menyasszonyi ruhában.:) Nem hiába mondom én, hogy nemszarazélet.:)

Van valami bájos abban, hogy az ember tánciskolába jár. Mert persze sosem jártam, most meg élvezem....:)  pláne mikor Kevin magyarázza, hogy "mellettem forogjál, ne magad körül". Hiába persze, na mégiscsak körülöttem forog a világ.:)

Ruhafronton semmi új. De vettem pöttyös muffinpapírt. Az is valami. Bár felvenni nem lehet.:)

Munkahelyen iszonyú rossz hangulat, elmesélni hosszú... konfliktusos és rossz bejönni. De várom a tavaszt és mennék már a nyaralóba. Földet túrni.:) Amúgy sűrű napokat élünk. Pörgés van, igazság szerint február óta... még magam sem értem. Ó, a múltkor még Sunny-ék koncertjén is voltunk. Nyomasztó színházi darabokat is láttunk, így erről inkább kezdünk leszokni. Szakmai ártalom. Nyilván. Holnap megint munka. C'est la vie. A paradicsompalánták meg lassan felnőttek. Az önálló élethez.

Egyre hülyébb álmaim vannak. Nem ilyen "Richard Gere az osztálytársam volt" típusú álmaim, hanem idegesítő "nem akarok ilyeneket álmodni" álmaim.

Szabó Lőrinc
Dzsuang-Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy Richard Gere és én osztálytársak voltunk a középsikolában. Meg szerelmesek. Szintén a középiskolában. Richard nagyon örült, hogy annyi év után újra lát (osztálytalálkozó).:) Mondjuk a köztünk lévő harminc év korkülönbséget tekintve mindenképp vicces. Sosem volt az esetem, de azért jó volt olyan boldognak látni.:)

És persze kellemesebb, mint amikor álmomban katona voltam a második világháborúban vagy kirepültem egy lifttel egy felhőkarcoló tetején. Például.

vannak folyók, amik visszatértek a maguk medrébe... és ez így jó. legalábbis nekem jól esik.

ettől még fáj a fejem. és persze az idő miatt is nyűgös vagyok. az sem tetszik, hogy a hétvégi táncolós programunkat lehet, hogy lefújják. és most jött a levél, hogy nem csak két esküvő, hanem egy osztálytalálkozó is. amit sokkal kevésbé lelkesen fogadok, mint tíz évvel ezelőtt vagy öt? vagy melyik volt, amelyikre annyira készültem (?)... ez az, amit nem én szoktam észben tartani. De csak tíz lehet vagy kilnenc... inkább kilenc, mert csak kilenc évvel ezelőtt volt piros szoknyám. jesszus, elrohantak az évek.:) A piros szoknya meg minden más stimmel, csak azt nem értem, egy hat éves osztálytalálkozó miért volt akkora nagy szám kilenc évvel ezelőtt? :)

három óra alatt sikerült megírnom tíz sort. a fejfájásom három óra alatt sem múlt el. az ötvös közben lemondta a mai napot... pontosabban meg sem volt beszélve.:) majd holnap. péntekre valami mozi Nyinával, talán. Kevin meg lenyűgözött valamelyik este, (amúgy sokszor lenyűgöz) mikor előkapta a szekrényből és felvette a titkos öltönyét. nekem meg leesett az állam... mondtam, hogy ciki lesz, ha túlöltözi a vőlegényt.:) de hát mit tehet az ember, ha ez van otthon.:)  bezzeg nekem... de hogy se fehér, se piros, se fekete nem lehet... zöld, kék, sárga nálam eleve kilőve. a barna öregít... ó majd valami pink (vicc :D) minderre van pár hetem, és akkor közben olvasom, hogy
Áprilisban akár 30 centis fű is nőhet! :) komoly...:)

Azért felvet néhány kérdést ez a tanúskodás dolog... :) (mit fogok felvenni? :) Persze tudom klasszik, unalmas női kérdés. Titkon meg roppantul büszke vagyok.:)

Az ember nem mond nemet, ha felkérik esküvői tanúnak.:)

Az ember nem mond nemet a késztetésnek, ha rövid hajra vágyik.:) Részemről ez utóbbi mindenképp fordulat.:) Az előbbi is.:)

A konyhai robotgép veszélyes fegyver és könnyen önálló életre kel. Tapasztalatom szerint.:)

Minden reggel megfogadom (sőt már általában előző este), hogy napközben tényleg, de tényleg nem húzom fel magam semmin, de tényleg semmin...
Szerintetek?
Hát persze hogy... :)
Még jó, hogy mulandó.

Cserébe tegnap sok mindent megtudtam... hogy mennyit kér az ügyvéd*,
hogy lesz-e olyan gyűrűnk**, hogy elvállal-e az angoltanár***, hogy lesz e tánc**** és hogy Lajosról nem Lajosmizsére kell asszociálni*****

*kevesebbet mint vártam... merthogy ugye pont került a dolog végére
**pont olyan nem lesz
***nem
****soká
*****pláne, hogy semmi közöm Lajosmizséhez :)

És azt is megtudtam, hogy néha tényleg kár próbálkozni... (Pancsi) "Az a barátság, aminek vége szakadhat, sohasem kezdődött el igazán."
Leaglábbis nagyon úgy néz ki. De gondolom mindennek oka van. És nyilván ez sem véletlen. De legalább megpróbáltam, mert úgy éreztem meg kell próbálnom. Nem sikerült. Bár nem értem. Talán revánsot vett...
?

Más.
Jó nekem újra itt.
Múltkor jöttem rá, mikor Nemcsitrivel beszélgettünk... hogy miért nem megy csak úgy magamnak írni. És miért sokkal jobb itt... és hogy jelentősége van annak, hogy az elmúlt éveket, azokat a nagyon sűrű és mély éveket már elfogadtam és talán meg is szerettem. Nagy szó.:)

A kölcsönös lelkesedés okán, néhány napig... sőt, több mint egy hétig... azt hittem, hogy jó irányba léptem. Még a mai napig azt hiszem, hogy jó ötlet volt, de lehet hogy ezt már csak a soha el nem múló naivitásom mondatja velem. Fene tudja. Vagy tán még a fene sem.:) Mindenesre azért jó lenne, ha mégis lehetne újra valamiféle barátság Pancsival, még akkor is, ha sosem voltunk egyszerű esetek.:) Szóval igen, még bízom.:) Még akkor is, ha vissza-vissza olvasok (jót is, rosszat is), ha már vissza tettem a székhelyem ide... valami olyasmi okból kifolyólag is, hogy a "múltam is én vagyok", és mintha a múltam a családom lenne, és ezért jó, hogy olyan sok mindennek nyoma van, mégha nem is minden tetszik... de ez igazából már részletkérdés. Sokszor hiányzott, hogy nem írtam, pedig írhattam volna... de valamiért a hely, nem volt igazi, s úgy hiszem, most itt jobb lesz.:) Talán majd átmásolok néhány bejegyzést, bár igazán mondhatni tényleg alig írtam. Ő azóta is Kevin.:) Én meg kicsit változtam, azt hiszem. Vagyis nem csak hiszem, tudom is.:) Például az ablakban paradicsom palántákat nevelgetek, apátia helyett.:) Csak hogy az éppen aktuális legfontosabbat említsem.:)