Azt hiszem, mindig is apu volt a villámhárító köztem és anyu között. Az ő létezése volt, ami a köztünk lévő súrlódásokat és különbözőségeket árnyékolta, és így puhább és tompább volt minden ütközet közöttünk. Nálunk mindig is érzékelhető volt ez az anya-fia, apa-lánya párhuzam, nekem mindig is fájt, hogy úgy éreztem anyám nem tud megbékélni velem, mintha mindig is zavarta volna és a mai napig zavarná bennem valami, valami amivel nem tud mit kezdeni, valami, amit nem szeret bennem. Apámmal más volt, volt egy kimondatlan véd-és dacszövetség közöttünk, ami pedig azt hiszem anyunak fájt. És ez fordítva működött a bátyámmal. Korán elkerültem otthonról, 18 évesen egyetemre mentem az ország másik végébe, mondhatni kirepültem egy biztos és megbízható szülői háttérrel mögöttem, ami tagadhatatlan és nem is felejtem el soha, hogy mennyi támogatást kaptam a szüleimtől. A dolgok jól alakultak, tisztes távolságban könnyebb kezelni helyzeteket, hamar elkezdtem dolgozni a suli mellett, részben önállósodtam, a családunk működött, valahogy minden és mindenki a helyén volt és mikor felköltöztem Pestre, a bátyámmal való kapcsolatom is nagyon szoros és baráti lett. A családunkat tekintve azt hiszem az a pár év volt a legszebb, legalábbis az én szemszögemből. Ugyanakkor mindig is ott volt ez a kezelhetetlen feszültség anyámmal, ami kevésbé volt feltűnő, ha nem foglalkoztam vele. Később megismerkedtem az első férjemmel (ezt még most is olyan fura leírni) a "szülőfalumban" építettünk egy házat és leköltöztünk. Közben a bátyám is megismerkedett a barátnőjével, így minden eléggé megváltozott. Aztán eltelt néhány év. A házasságom és válásom részleteibe most nem megyek bele, amúgy is biztosan meséltem már, mindenesetre azt tudni kell, hogy részemről egy nagyon nehéz és gyötrelmes időszak volt, mire eldöntöttem, hogy el akarok válni. Igen, én akartam elválni. És csak egy okom volt, a mérhetetlen és felfoghatatlan boldogtalanság. De ezt most hagyjuk. Mikor ez az egész kiderült és véglegessé vált, gyakorlatilag egyedül maradtam. Apám azt hiszem kicsit beleroppant, nehezen tudta feldolgozni, anyám pedig nem állt mellém. Sosem felejtem el, mikor ott ültem a konyhájukban és azt mondogatta, most mi lesz szegény volt férjemmel. Hogy ezt nem tehetem vele. Satöbbi. Sorolhatnám. Én meg nem értettem semmit. Nem értettem, hogy miért nem érti, hogy nekem nem volt jó, hogy szenvedtem, hogy nem érdekelt, hogy ki mit gondol, meg hogy szégyen-e. Nem értettem, miért lettem hirtelen egyedül és miért nem támogat senki. Aztán ez is elmúlt, ezen is túljutottam, de ez a konfliktus anyámmal már mély nyomokat hagyott bennem. Folytattam az életem, újra Pestre költöztem, elindultam megint a nulláról (minden szempontból, de most ez sem részletezem). Közben megint eltelt néhány év, de már semmi nem volt olyan, mint régen. A tesóm gyakorlatilag kivonta magát a családból, mert a barátnőjével együtt rengeteg konfliktus, vita és veszekedés "költözött" közénk, ami természetesen azóta is állandó állapot. Apám azt hiszem ezt sem tudta feldolgozni. Aztán egyszercsak beteg lett. A lehető legtöbb időt otthon töltöttem, hétvégenként ingáztam haza, amennyi időt csak tudtam, próbáltam vele lenni és közben támogatni anyut, aki néha az idegösszeomlás határán állt. A tesóm távol tartotta magát ettől az egésztől, nem nagyon látogatott haza, így egyedül voltam. Kilenc hónap telt el így, aztán apu meghalt. És vele együtt a család is. Anyu egyedül maradt, iszonyú egy év következett, néha azt hittem öngyilkos lesz és tehetetlen voltam, mire egy idő után sikerült rábeszélni, hogy szakemberhez forduljon. A dolgok csak lassan változtak, de aztán anyu felköltözött Pestre, de ugyanúgy egyedül van és ugyanúgy magányos, mint előtte. És már köztünk sincs villámhárító. Úgy fél évente van egy komolyabb kiborulásom, mikor valamin össze veszünk, vagy valamivel nagyon megbánt és nem tudom tartani magam. Ilyenkor egy fél napig bőgök és nem tudok mit kezdeni magammal, felteszek magamnak újra számtalan megválaszolatlan kérdést és küzdök a bűntudattal, amit ébreszt bennem. Ez a menetrendszerinti kiborulás mára esett. Mert mondtam valamit a telefonba, amit ő félre értett és persze megint ott tartunk, hogy egy "darab szarként kezelem" meg, hogy jobb lenne már ha "megdögölne". Ezeket természetesen ő mondta. És ezeket a beszólásokat természetesen nem tudom kiborulás nélkül kezelni, egyszerűen nem tudom ilyenkor mit kéne tennem. Sosem voltam elég jó, sosem leszek elég jó. És nem tudok a saját érzelmi korlátaimon túllépni. Tényleg próbálkozom. De úgy tűnik kevés a próbálkozásom. nagyon fáj, ami történt, miatta is fáj, hogy apu meghalt, hogy egyedül maradt, hogy magányos. De sajnos nem tudok mit tenni. Fura, hogy pont most történt ez, mikor Pilla is hasonló dolgokat mesélt és a helyzet itt is ugyanaz. Nem tud mit kezdeni az idejével, nincs értelmes elfoglaltsága, nem jár társaságba, és itt Pesten nincsenek is barátai. Egyedül maradt. Ráadásul két ilyen gyerekkel, mint mi vagyunk... úgy értem, velem sosem jött ki igazán jól, nem volt soha klasszikusan jó anya-lánya viszony közöttünk, nem tudok kiút lenni a magányából. Kevés a közös program, Kevinnel is fura a viszonyuk, miután Kevin látta néhány kiborulásomat miatta, tartja a távolságot, és sokszor nem érti, miért viselkedik velem úgy, ahogy. A tesóm meg... hát igazából vele többet találkoznak az unoka miatt, de leginkább csak azért és bárhonnan is nézzük, de szerintem durván kihasználják, amit ő hagy, mert egyedül van, és gondolom két "fél" gyerek, még mindig jobb, mind egy "fél" vagy egy sem. Durván leegyszerűsítve a dolgokat. Persze ez az egész nem hiszem, hogy egy bejegyzésben elmesélhető, és az is lehet, hogy valami félre érthető. De mindegy, ez most kijött belőlem. Most pár napig megint tipródom, mert ilyenkor azt sem tudom mit csináljak. Ha felhívom, sokszor sértett és nem áll velem szóba, ilyenkor büntet, érzelmileg zsarol. Mindezt egy kibaszott fél mondat miatt. De az is megtörtént már, hogy másnap úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ha minden nap hívom, azt mondja, csak kötelességből, menetrendszerűen telefonálok, ha nem hívom, akkor meg nem törődöm vele. Lavírozok. Ahogy tettem eddig, teszem eztán is. A "beszéljük meg a dolgokat", higgyétek el, nem működik. Sajnos.
:-( Azt hiszem, köztünk talán nincs ekkora szakadék anyával, de tökéletesen érzem, értem, miről beszélsz. Anyukám legalább próbálkozgat barátkozni, csak behatároltak a lehetőségei, de azt hiszem, ha vki Pesten sem talál tartalmas elfoglaltságot, szabadidős partnereket, hogy ne nevezzük barátságnak, akkor ott tényleg nincs más, csak a tehetetlenség.
VálaszTörlésIgen, azt érzem, hogy más jellegű a kapcsolatod anyukáddal, talán csak anyáink magánya és az azzal szembeni tehetetlenségünk a közös. Az én anyukám sajnos valami olyat szeretne, ami sosem lesz. Az apukám nem fog visszajönni és soha semmi nem lesz olyan, mint régen és ezzel a gondolattal nagyon nehezen birkózik meg. Vannak fellángolásai, amikor próbálkozik ezzel-azzal, de aztán valahogy mindentől elmegy a kedve és ezért aztán hosszú távon nem változik semmi. Ezért sokat egyedül van és sokszor azt érzi, vele nem törődik senki, satöbbi. Azt is tudom, vagyis csak gondolom, hogy az elkeseredettsége abból is fakad, hogy valószínűleg mindig is úgy gondolta, hogy majd a tesómra számíthat jobban, nem rám, aztán úgy alakult, hogy mégis én (mi Kevinnel) törődünk vele inkább. A bátyám felé való viszonyulása tudom, hogy nagyon fáj neki, de ezzel a dologgal szemben megint csak tehetetlen vagyok. Néha patthelyzetnek érzem ezt az egészet, de sajnos úgy gondolom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok megoldani és megtenni helyette.
TörlésAnyukád azért egy tízessel fiatalabb és mert némi szándék van benne, ezért remélem változni, javulni fog a helyzete és ezzel a kettőtök közötti konfliktusok is csökkennek,
jaj :( hát átérzem, bár nálunk jobb a helyzet, de mivel mi együtt lakunk így felerősödnek a dolgok. Én már külön háztartáést vezetnék ahol ÉN döntöm el mikor takarítok, mosok, pakolok, stb. és sok konfliktusunk van mert anyum tisztaság mániás és azt mondja rendmániás is, de egyébként csak beszór mindent valahova ami neki útban van és a mi cuccunk... és elég nehéz lavírozni a férjem és közte. Alapvetően jóban vannak , a Férjem kollégiumban nőtt fel szinte, tehát gondolhatod van tűrőképessége meg alakalmazkodik,de akkor sem egészséges így ez...
VálaszTörlésMis is ilyen szenvedősen vagyunk, nekem ahogy elváltak a szüleim csak anyum maradt, apámról nem tudok semmit, de mi is végigjártuk vele a szakemberhez fordulást, hogy nem tudhattam mire érek haza, gyógyszerek+ivás, szörnyű volt és mindig bennem van ha egyszer ez visszatér én nem tudom végigcsinálni vele újra amit annó. Tényleg a poklok pokla volt és nem érzem igazságosnak az élettől, hogy amikor mások 20-on évesen nem kellett törődjnek semmivel, akkor nekem eg ilyesmikkel kellett. De szerintem ezektől erősödünk..remélem :)
meg hogy valahogy mi is kikecmergünk és egyenesbe kerül, nálunk még könnyebb, mivel együtt lakunk el van foglalva, de remélem lassan ő is készen fog állni ha jön a lehetőség mi is függetlenedjünk végre kicsit.
Olyan nehezek ezek a családi dolgok. Ha szakemberhez fordult annó, nem próbálnátok ketten valami terápiára járni? vagy az esélytelen?
Hú, azért nálatok sem lehet egyszerű a helyzet... pláne, hogy együtt is éltek. Tudom, a kényszer nagy úr, de akkor is minden elismerésem. Nem voltam benne biztos, hogy még otthon laktok, de így már értem a fészekrakó hangulatod... de talán az sem véletlen, hogy a múltkor azt álmodtam, házat vettetek.:) De jó is lenne! :)
TörlésJa, ami meg a közös terápiát illeti... hát az kizárt, de most az egyik barátnőm a családállításra próbál rábeszélni, merthogy az legalább nekem segítene. Hát egyelőre nem tudom.:)