az volt első anyósom, akinek a válásunkkor az egyik búcsúmondata az volt, hogy "szerencsére megszabadultunk tőled"... szóval ő..., bejelölt az facen ismerősnek. wtf?! neki is blogot kellett volna írnia, hogy vissza tudjon olvasni. gondolom a kíváncsiság.:)

Néha azért jó visszaolvasni a blogban régi dolgokat (pendrive-on elmentve), mert jó ráébredni, hogy nem minden úgy volt, ahogy én emlékszem rá. Ezek persze nem a korral járó szenilitás első jelei, csak egyszerűen másképp maradnak meg a dolgok. És sokszor "rosszabbul", mint a való valóság, de mégis évek, évtizedek alatt képes vagyok elhitetni magammal és valóságosnak hinni, hogy sok minden másképp történt. Ilyenkor a győzködés szem számít, kötöm az ebet a karóhoz, aztán pár hét, hónap múlva mikor véletlenül belebotlok egy-egy bejegyzésbe (mert éppen valami mást keresek) rádöbbenek, hogy "Ó, tényleg, az tényleg úgy volt". Most épp egy régi álmomat kerestem, mert tisztán emlékszem, hogy egyszer leírtam, de úgy tűnik mégsem. New Yorkos volt, virogos, taxis és erről a dalról jutott eszembe.

Sikerült nagyjából kikupálnom magam. Igazából ez a hagymatea annyira jó cucc, hogy azon gondolkodom, mindenféle különösebb ok nélkül is jó lenne inni.:)

Konkrétan meg kell lépnem a meghozott döntéseimet, mert szemmel láthatóan ez az állapot nem tesz jót. Nekem.

A hosszú hétvége margójára amúgy még annyit, hogy tök jó volt, és annyit sütöttünk, főztünk, takarítottunk, vendégeskedtünk meg minden, hogy olyan volt, mintha karácsony lenne, épp csak a karácsonyfa hiányzott.:)

Biztos, hogy ma még lefejelem az asztalt. Egy hétig szabin voltam, persze sikerült megfáznom (gondolom) és tegnap lebetegedtem. Bár már komolyan gondoltam rá, hogy pszichés alapon van, mert már szombaton nőtt bennem az ellenállás, hogy én ide egyszerűen nem akarok bejönni. Persze mégis bejöttem, úgyhogy tolom magamba az algoflexet, a csipkebogyóteát, a citromot, meg a suspensio terpinit, de szuszogok mint egy vén ló és kiesik a szemem a helyéről, olyan álmos vagyok. Azzal szórakoztatom magam, hogy álláshirdetéseket nézegetek vagy szóváltásba keveredek a főnökömmel. 

Délelőtt temetésen voltam, kifújt a szél. Ég az arcom. De szépek voltak az őszi fák.

Megkaptam az eltávot a pizzázáshoz.:)

Reggel elég sokat késtem (bár állítólag rugalmasban dolgozunk, úgyhogy elvileg nem számít), aztán elmeséltem a többieknek (érkezési sorrendben egymás után mind a három kollégámnak újra), hogy azt hiszem elhatároztam a hétvégén, hogy szép lassan elkezdek nézegelődni, hogy váltsak. Mindhárman másképp reagáltak. Persze mindhárman értik, mert kettejük már amúgy is hasonló állásponton van, a harmadik meg csak a körülményei miatt nem teheti meg épp, hogy váltson, mert a váltás mindig bizonytalan, mint tudjuk. Több apró momentum történ a múlt héten, ami végülis átlökött a küszöbön, mert az irány már jó ideje megvan, a magamnak adott másfél éves határidőm is lejárt augusztusban. Na nem mintha ez számítana, de ebből is látszik, hogy jó ideje nem teljesen oké a dolog. A múlt héten megtaláltuk az új kollégát, kedves, aranyos, elvileg ért ahhoz, amire felvettük, úgyhogy szerintem tényleg jó választás. Több, mint kétszázan jelentkeztek az állásra és bár az ember hajlamos azt hinni, hogy ezért sosem sikerülhet protekció, ismeretség nélkül... de igenis sikerülhet, nem lehetetlen, nekem is sikerült már többször. Pontosabban egy kivételével mindig így sikerült. Ide bejutnom is nagy dolog volt anno, és erről tényleg meg vagyok győződve és büszke is vagyok rá. Szóval tudom, hogy sikerülhet, legalábbis most egy pillanatig ezt hiszem, ami fontos, mert évekig nem tudtam ebben hinni. Ahogy abban a tavaly februári bejegyzésben emlegettem, a főnököm akkor azt mondta, hogy baj van az önértékelésemmel (mármint ami a munkámat illeti) és mélyen igaza van, csak azt tartott sokáig felismernem, hogy ebben ennek a helynek van a legnagyobb szerepe. Most már valószínűleg mindenből elegem van és ezen már az sem segítene, ha mondjuk a fizetésem egy jelképes összegnél nagyobb mértékben emelkedne. Ez az egész már túl van a pénzkérdésen. Persze nem mondom, hogy holnapután már ezerrel elkezdek keresni, de kinyitottam ennek a lehetőségnek az ajtaját és elkezdek nézelődni. Optimális esetben februárra tenném a lelépés idejét. Úgy tűnik Kevin váltása is jól sikerült, lassan vége a próbaidőnek, így én is biztosabban lépnék a bizonytalan felé. Na, majd meglátjuk. Az biztos, hogy elfogyott bennem az erő, hogy a pozitív dolgokat pakolgassam a mérleg egyik oldalára, hogy a dolgok valamelyest egyensúlyba legyenek. Totál elfáradtam, rájöttem, hogy a munkámat is unom, cégen belül meg nem lenne lehetőségem mást csinálni, amúgy már nem is akarnék. Sokáig azt mondtam, hogy addig amíg van amit nagyon sajnálnék itt hagyni, addig nem megyek. De már nem nagyon sajnálnék semmit. És ez valahol szomorú. Na mindegy, tudni kell változni és változtatni.:) 

Találkoztam a minap egy Kedvesatival. Na nem az eredetivel, csak egy vicces névrokonnal.:) Ezen még ő is meglepődött. Mármint nem a vicces névrokon, hanem az eredeti. Amúgy azért is eszembe jutott, mert a következő "szokásos bandázás" a Stexben lesz, az meg egy kultikus hely, mint tudjuk.:) Meg valamelyik nap a kollégáim benyomták a lejátszóba a hajolj bele a hajambát. A labambát.:) Na, szóval ezért is eszembe jutott, meg amúgy is, négy éve nem találkoztunk már, ami még kedves ismerősök között is soknak számít. 

Este jön Nemcsitri, megtartjuk a szokásos éves nagy dumálásunkat. A héten Pancsival is találkoztam, meg hétfőn színházban is voltunk Kevinnel, úgyhogy megint elég zsúfolt az élet, de most jó így, most élvezem. Baromira nem esett jól a hétvége és mert hajlamos vagyok mindenen rágódni, jobb ha taktikához folyamodom, magammal szemben. Egyelőre beválik. Meg az Om Mani Padme Hum. Az is beválik, azt hiszem. 

Van az a szuper mondás, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. 

Így jártunk valahogy mi is. Pedig mi tényleg jót akartunk. Mégis az lett a vége, hogy anyáink jól egymásnak ugrottak, vérig sértették egymást végérvényesen össze vesztek és persze mindenki bőgött, pedig csak elvittük őket egy hosszú hétvégére. Király. Persze mire haza értünk már én is bőgtem, mert vannak dolgok, amikből kurvára elegem van és mert vannak dolgok, amik ha megfeszülök sem változnak meg. Elfáradtam már. Sajnálom. És tényleg sajnálom. De mindig valamit rosszul csinálok, rosszul szólok, rosszat mondok, rosszul nézek, rossz vagyok. Sosem tudtam, hogyan kezeljem ezt az egészet anyámmal, most még van egy 76 éves anyósom is és kurvára nem jól állnak a dolgok, ahogy állnak.