Reggel elég sokat késtem (bár állítólag rugalmasban dolgozunk, úgyhogy elvileg nem számít), aztán elmeséltem a többieknek (érkezési sorrendben egymás után mind a három kollégámnak újra), hogy azt hiszem elhatároztam a hétvégén, hogy szép lassan elkezdek nézegelődni, hogy váltsak. Mindhárman másképp reagáltak. Persze mindhárman értik, mert kettejük már amúgy is hasonló állásponton van, a harmadik meg csak a körülményei miatt nem teheti meg épp, hogy váltson, mert a váltás mindig bizonytalan, mint tudjuk. Több apró momentum történ a múlt héten, ami végülis átlökött a küszöbön, mert az irány már jó ideje megvan, a magamnak adott másfél éves határidőm is lejárt augusztusban. Na nem mintha ez számítana, de ebből is látszik, hogy jó ideje nem teljesen oké a dolog. A múlt héten megtaláltuk az új kollégát, kedves, aranyos, elvileg ért ahhoz, amire felvettük, úgyhogy szerintem tényleg jó választás. Több, mint kétszázan jelentkeztek az állásra és bár az ember hajlamos azt hinni, hogy ezért sosem sikerülhet protekció, ismeretség nélkül... de igenis sikerülhet, nem lehetetlen, nekem is sikerült már többször. Pontosabban egy kivételével mindig így sikerült. Ide bejutnom is nagy dolog volt anno, és erről tényleg meg vagyok győződve és büszke is vagyok rá. Szóval tudom, hogy sikerülhet, legalábbis most egy pillanatig ezt hiszem, ami fontos, mert évekig nem tudtam ebben hinni. Ahogy abban a tavaly februári bejegyzésben emlegettem, a főnököm akkor azt mondta, hogy baj van az önértékelésemmel (mármint ami a munkámat illeti) és mélyen igaza van, csak azt tartott sokáig felismernem, hogy ebben ennek a helynek van a legnagyobb szerepe. Most már valószínűleg mindenből elegem van és ezen már az sem segítene, ha mondjuk a fizetésem egy jelképes összegnél nagyobb mértékben emelkedne. Ez az egész már túl van a pénzkérdésen. Persze nem mondom, hogy holnapután már ezerrel elkezdek keresni, de kinyitottam ennek a lehetőségnek az ajtaját és elkezdek nézelődni. Optimális esetben februárra tenném a lelépés idejét. Úgy tűnik Kevin váltása is jól sikerült, lassan vége a próbaidőnek, így én is biztosabban lépnék a bizonytalan felé. Na, majd meglátjuk. Az biztos, hogy elfogyott bennem az erő, hogy a pozitív dolgokat pakolgassam a mérleg egyik oldalára, hogy a dolgok valamelyest egyensúlyba legyenek. Totál elfáradtam, rájöttem, hogy a munkámat is unom, cégen belül meg nem lenne lehetőségem mást csinálni, amúgy már nem is akarnék. Sokáig azt mondtam, hogy addig amíg van amit nagyon sajnálnék itt hagyni, addig nem megyek. De már nem nagyon sajnálnék semmit. És ez valahol szomorú. Na mindegy, tudni kell változni és változtatni.:)