Sokat dolgozom. Amivel önmagában semmi bajom. Csak ténymegállapítás.:) Sokat alszom, ami szintén nem fontos, csak tény.:) A munka és az alvás közt van jó néhány egyéb, ami fontosabb. Csupa móka és kacagás. Hivatalos ügyek, amiket utálok... de mivel tökélyre fejlesztettem a karakán énem, így a megfelelő pillanatban megvillantva óriásit lehet lendíteni a dolgok menetén. Premier is volt, meg Nemcsitri vendégségben. Meg kis kirándulás, meg egy pillanat amikor rám dőlt a szekrény az irodában, de meg tudtam tartani, így egy enyhe ijedséggel megúsztam. Szóval apróságok.
Csak az nem apróság, hogy az egyre erősödő megfelelési kényszerem miatt egy csomót rágódom azon (már hónapok óta), hogy mások mit gondolnak rólam... miközben ez korábban vajmi keveset érdekelt. Meg hogy ugye jó ember vagyok, csak azért, mert nem mindenkivel bírok kedves lenni. (A helyzet persze ennél bonyolultabb és ez az egy mondat túl árnyalt a valósághoz képest) ?! Nyilván nyugtatgatom magam, hogy igen, attól még jó vagyok... csak mégis, vannak kérdések, amik kínoznak. Vagy elmúlnak, vagy adok magamnak választ. Megfelelőt. Magamnak megfelelőt.

S ha már búcsúzni kell valakitől, akkor legyen ez a dal...
Nekem ez a tizenhat tonna valami teljesen mást jelentett, mint amiről szól... de azért nagyon fontos volt és nagyon szerettem, mikor a barátnőmmel lelkesen dobálgattuk a húszasokat a zenegépbe, hogy sokszor, többször hallgassuk meg újra és újra teljes hangerőn... valamikor kettőezernyolcban....:) még akkor is, ha az nem tizenhat tonnát, hanem 16 évet jelentett nekem, ami valójában nem is 16, hanem 17 és fél... és annyi is marad.:)