Ma elbúcsúztunk valakitől. És azt hiszem, minden ilyen búcsúzáskor, kicsit apámat is siratom...

   Könnyeim zizzenő avarba hullanak,
vállamra görnyednek gyermekkori nyarak -
keresem a hangot, az ízt, az emléket,
bármit, mi egy percre visszahozna téged.
Bár régen bennem élsz - lelkemben őrizlek -
lépteim ma mégis sírhantodhoz visznek.

Pedig benne vagy már minden hóhullásban,
templomok hűs kövén te lettél az árnyam,
s mert mindenütt ott vagy, többé nem kereslek -
nincs halál, nincs ami félelmet teremthet;
a túlsó partról küld csodát felém lelked...
De mért fáj most, hogy e sírgödör nem enged?!

Repkény kapaszkodik korhadó fejfákra,
életet lehelve álmodó virágba,
levelén ott rebben gyertyák pisla fénye,
s látod, bizakodva nézek fel az égre -
tudom, onnan üzensz: a körforgás örök,
s fénykörbe tágulnak a homályos ködök.    Rimanóczy Ildikó