A múlt heti mélyponton... mondhatni túllendültem, hiszen minden mélyponton túllép az ember... így vagy úgy. Türelmi időt adtam magamnak...egész sokat (bizonyítékul, hogy már tudok racionális döntéseket is hozni, nem csak érzelmieket)... másfél évet. Másfél év elég lesz arra, hogy eldöntsem merre tovább. Abban már biztos vagyok, hogy nem akarok még évtizedeket itt dolgozni. Akarni mondjuk már most sem akarok... ez inkább egy kicsit muszáj hangulatú, de ha jobban bele gondolok ez momentán bárhol máshol így lenne. Ez legalább biztos(?), még ha szar is. Csak azért beszélek így, mert belegyalogoltak a lelkembe... és tudom, hogy okosan meg lehet magyarázni, hogy nem számít meg hülyék meg ha rendben lenne az önértékelésem akkor nem is érdekelne*... de mégis számít, mert valahogy így vagyok bekötve... és bár hülyék... ez igaz, de az önértékelésemhez csak annyit, hogy ha mondjuk az új kolléga nem keresne hat órában többet, mint én nyolcban... akkor lehet hogy érne valamit, hogy állítólag én végzem legjobban a munkámat**... és persze szarok a pénzre, ez csak szimplán nem esik jól... De igazából mindegy, mert az egész valamikor sokkal előbb elromlott és már amúgy sem olyan álommeló ez az álommeló, mint az tűnt még pár évvel ezelőtt... és az a legszomorúbb az egészben, hogy nem a meló részével van a gondom, hanem az emberivel. Ez a része meg kábé olyan mint a szerencsejáték.

*ja igen, mert tegnap óta tudom, hogy az önértékelésemmel is baj van... pedig ezt jóindulatból akarták mondani

**a főnököm szerint

{vannak lengyel zenék, amik kifejezetten tetszenek. például ez.}

Szóval karrierválság van... bár az én életemben a karrier mindenképpen valami borzasztó kis betűmérettel írandó... de most ezt találtam a legtalálóbb kifejezésnek. Vagyis még az is meglehet, hogy nem pontosan tudom, hogy mi a probléma... csak azt tudom, hogy ez a hely a legrosszabbat hozza ki belőlem (amit nem szeretek és nem is örülök neki), hogy nem érzem itt jól magam és az idő nagy részében nehezen viselem a közvetlen kollégáimat. Nyilván hiba az én készülékemben is van, ezért mondtam, hogy az az érzésem, ez a hely sokszor a legrosszabbat hozza ki belőlem. Még szerencse, hogy a legrosszabb énem sem egy baltás gyilkos, csak egyszerűen sokkal türelmetlenebb, mint a jobbik énem. Pedig a jobbik énem imádnivaló, mint tudjuk.;)

Ha most az lenne a helyzet, hogy ezeket a sorokat nem én írom, hanem valakinél olvasom... biztosan azt mondogatnám magamban, 'hülye vagy, miért nem lépsz vagy keresel új állást'. Az én kis emocionális énem ezt mondaná. A racionális énem meg felsorolja a pozitívumokat. Hogy végülis konkrétan a munkámat inkább szeretem, mint nem. Ez azért jó. Hogy kapok rendesen fizetést. Időben. És végülis nem sok, de elég. Nem vagyok telhetetlen. Hogy félévente kapok valami jutalmat. Ami mindenképpen plussz és értékelnem kell. Hogy végülis a közvetlen főnököm megértő vagy legalábbis úgy viselkedik, mintha az lenne és szerinte "ide való vagyok" és jól végzem a munkám. Ezt is értékelnem kell. Hogy végülis nem kell tizenhatóráznom. Csak tízóráznom, ha sok a munka. Mondjuk mostanában sok a munka. De mégis ezt is értékelnem kell. Hogy legalább egy-két nem közvetlen kolléganővel mondhatni baráti kapcsolatot ápolok. Amit mondjuk akkor is ápolhatnék  ha nem itt dolgoznék, tehát ez az utolsó a sorban. De a helyzet lehetne rosszabb is.

{mondjuk az új kolléga túlontúl okoskodó}

Mindenesetre balgaság lenne fejvesztve menekülni. Pláne, hogy nem tudom merre szaladnék. Pláne  hogy Kevin cégénél egyre jobban elemükben vannak a "szektások" így valószínűbb, az ő helyzete sokkal bizonytalanabb. Gondolom nem kell hozzá tennem, hogy egy kellemes lakáshitel mellett nem kifizetődő két főből két nem kereső egy családban.

Szóval igen, van egy racionálisabb énem.... basszus, öregszem.

Nadehogy másról is beszéljek... a munkablogon túl azért nekem nagyon jó és ez minden ölelésnél nagyon kellemesen ráébresztő, ha esetleg a hülye munkám miatt elfelejteném.:)
Azóta egy csomó új fülbevalóm lett, mert egyre akciósabb volt és mert van fizetésem, amiből ilyeneket is lehet vásárolni. Ugye megmondtam milyen jó nekem.:)
Egy csomó filmet néztünk mostanában. Például ez tök jó volt.
A hétvégén egy csomót aludtam és olyan furcsaságokat álmodtam...
Lassan itt a tavasz.... szerintem már csak két hét.:)
Tervezzük még mindig Ceský Krumlovot márciusban. (Gondolatban úgyis mindig Krakkóban vagyok :))
Autóztunk éppen valamerre a hétvégén és valahogy szóba került, hogy tíz éve kezdtem blogolni.   Eszembe jutott, hogy kettőezerhárom tíz éve volt. És, hogy milyen egy brutál jó év volt... vagy legalábbis borzasztó mozgalmas... mindenesetre az egyik legemlékezetesebb év.:) És eszembe jutott, hogy kettőezernyolc öt éve volt. És hogy kettőezernyolc szintén mennyire jó és meghatározó év volt. Szóval jubileum meg nosztalgia van. És az a legviccesebb, hogy ebből egy csomó minden le van írva.:)

2009-ben így láttam azt a bizonyos kettőezerhármat:

"Valahogy ez most nem az én műfajom...
Leginkább fáj a fejem. És arra gondolok, hogy milyen rég volt hat évvel ezelőtt... május. Akkor írtam először. Valahol máshol. Mályva színű volt. Nem voltak képek sem, csak apró betűk a képernyőn.  Rengeteg betű. Rengeteg szó. Rengeteg mondat. Rengeteget írtam. 2003 biztosan életem egyik legboldogabb éve volt. Vagy legalábbis a "leg életteltelibb". Abban az évben ettem a legtöbb epret. Ember nem evett még annyi epret, mint én azon a tavaszon. A hetedik kerületben éltem akkor épp, valahol a 11. és 12. költözésem között. Volt piros szoknyám és kád a fürdőszobában.:) Akkor ismertem meg I.-t. Akkor hallottam először a kínai meséről. Azóta van egy plüss rénszarvasom, aki azóta is mindenhova elkísér. Akkor voltam életemben először a Badacsonyban. Akkor tudtam meg, hogy ott játszódik a Ház a sziklák alatt. Akkor ismertem meg Kedvesatit. Akkor is vörös voltam.:) És még kis naiv. És nem hittem, amikor azt mondták, hogy olyan lesz az élet, amilyen végülis lett is. Akkor tanultam meg egyedül lenni. Akkor éreztem azt, hogy lehet, hogy nekem "ez" jutott. Akkor bolyongtam Szófiában egyedül.:) Amint Kedvesati azóta is mosolyog.:) Abban az évben jártam a legtöbb helyen. Akkor jártam először Erdélyben. De nem utoljára. És imádtam. Akkor volt, hogy egyik nyaralásból a másikba mentem. Láttam a Fekete-tengert. És az Adriát. Akkor voltam először "idegenekkel" nyaralni, akiket a neten ismertem meg.:) Akkor láttam életemben a legnagyobb pizzát. És először gokartoztam. Akkor voltam először a Szigeten. És először a Tisza-tónál. És akkor kezdődött az a valami aminek házasság lett a vége. Majd válás. 
Nem csodálom, hogy abban az évben kedztem blogolni."

Hogy Kedvesati azóta mosolyog-e néha azon, hogy én hogy bolyongtam Szófiában egyedül, azt nem tudom... én mostanában azon mosolygom vajon mikor jön el a nap, amikor lazán kidöntöm valamelyik próbafülke oldalát a nagy egyensúlyozás közepette ruhapróbálgatás közben. Mert ahogy elnézem ez elég valós veszély.:) Jókat röhögök persze rajta magamban... vagyis magamon... meg azon, hogy ha majd egyszer végre ezt lesz alkalmam elmesélni, akkor vajon mekkora röhögésben fog kitörni a tisztelt olvasóközönség. Bár most, hogy előre elmeséltem, már nem is lesz poén.:)

Elég sokáig tart egy ilyen bejegyzést megírni, és pedig még mindig nem írtam egy csomó mindenről.:)
Hogy például most már biztos, hogy a jövő héten csütörtökön egyedül leszek.:(