Most, hogy Michael Bublé-t hallagatok, rá kell jöjjek, hogy A tetovált lány óta nem olvastam el egyetlen könyvet sem. Ez lehet, hogy szörnyű... nem pallérozom eléggé az elmémet. De olyan ez, mint a színház... semmi sem olyan érdekes, hogy sokáig lekössön, még egy jó darabnál is alig várom, hogy vége legyen... pláne, ha az több mint három órás. Pedig tényleg jó volt, például pénteken is. De mégsem az igazi. Bezzeg a konyhába képes lennék beköltözné és reggeltől estig sütni-főzni.:) Már elképzeltük hozzá a tökéletes konyház, de ahhoz költözni kéne... ahhoz meg lottónyeremény kéne... ahhoz meg lottózni kéne... egyelőre túl sok a de, pláne, hogy nem lottózuk... de meglesz az, meglesz... ha más nem kiverjük a szoba falát, nem számít hogy beton.:) Szóval megint valami tök tuti sütöttem... ostoros kalácsot... na de az annyira annyira finom, hogy még este tizenegykor betömtünk egy fél kalácsot... oh istenem, de jó is az, este tizenegykor frissen sült kalácsot falatozni... közben meg nézni az új polcot, amit délután szereltünk fel és arra gondolni, hogy de milyen jól fog kinézni rajra a karácsonyi dekoráció. Mert szép lassan beszökik a tél is, és hiába volt még tavasz és napsütés és mámorító fűszerillat szombaton a Füvészkertben, reggel már akkor is éreztem a csípős hideget az arcomon, aminek azért én tudok kicsit örülni... bármennyire is nemnormális dolog, mert ilyenkor már a hóra gondolok és persze Krakkóra. Meg a krakkói hóra...:) Mert hátha, mert bármikor úgy alakulhat, hogy lesz nekünk megint Krakkó, bár nem úgy néz ki hogy mostanában, de azért ez nem szentírás...:)

Amúgy meg megint azon gondolkodom, hogy melyik az a pont amin túl már nem kell próbálkozni egy barátságot rendbe hozni... és hogy ebben a bizonyos barátságban elmúlt-e már az a pont...